2010. február 22., hétfő

Coraline


Már több napja a fent említett film, illetve könyv hatása alatt vagyok. Nem tudom mitől kattantam rá ennyire, de tény és való, hogy nagyon beette magát a hétköznapjaimba. Szinte minden nap megnézem, a minap pedig még a könyvet is megkaptam a párom jóvoltából. Ez utóbbit Neil Gaiman írta, akitõl eddig két könyvet olvastam és mind a kettõ lenyűgözött. Akinek tetszik Tim Burton stílusa, az őt is könnyen megkedvelheti, mert eléggé hasonló a fantáziaviláguk, csak az egyik író, a másik rendező. A két könyv, amit tőle olvastam a Csillagpor és a Coraline volt. Mind a két művébõl készült filmes adaptáció, de szerencsére már túl vagyok azon, hogy ugyanazt várjam vissza a vásznon is, mint amit a könyvben olvastam. Nekem mondjuk könnyebb dolgom volt, mert először a filmeket láttam, aztán olvastam a könyvet. A Csillagpor igazi Hollywood-i produkció lett sok romantikával, mesés-fantáziadús elemekkel, ami az én szentimentalista lelkemet igazán simogatta, ám a könyv merőben más. Elvont, kissé kusza, mintha valami elfuserált tündérmesét olvasnék. És épp ez benne a jó! A Coraline viszont még inkább levett a lábamról.

Mint már említettem, először a filmet láttam belőle, ami stop-motion technikával készült. Én nagyon szeretem, ugyan így készült a Karácsonyi Lidércnyomás és a Halott menyasszony is (van valami bizarr hangulata ezeknek a gyurmaszerű, aprólékosan mozgatott figuráknak, amitõl kellemesen kiráz a hideg). A történetet most nem mesélem el, mert akit érdekel, az úgy is megnézi. Inkább a rám gyakorolt hatásairól írok. Nos, a film maga a csoda. Hol émelyítõen színes, hol fakó szürke, hol tele van csoda-dolgokkal, hol teljesen hétköznapi. És akkor még nem is beszéltem a hátborzongató, mégis gyermekien édes baba-zenéről, ami az egész filmet végigkíséri. Coraline (aki még véletlenül sem Caroline) olyan mesés kalandokba keveredik, amirõl sok gyerek álmodni sem mer. Csakhogy mindennek van árnyoldala is.


Komolyan mondom, én úgy megijedtem a végén a főgonosztól, hogy napokig a hatása alatt voltam, és nem bírtam se gombokra, se tűkre nézni. Mese ellenére nagyon horrorisztikus volt, de hát ez jellemzõ Neil Gaiman-re. Szereti a megszokott, unalmas kliséket feldobni néhány agyament csavarral. És akkor a könyv. A film eredetiségén felbuzdulva meg is kaptam, majd a vásárlás napján ki is olvastam. Az van a hátuljára írva, hogy minden korosztály számára ajánlott. Nos, ezt mindenki döntse el, miután megtekintette az alant levő képet, mely a könyv egyik illusztrációja.



Hát nem tudom. Én tíz éves kor alatt biztos nem adnám egy gyerek kezébe sem, bár tény és való, hogy nagyon tanulságos a történet. Adaptációhoz képest egész hiteles lett a belőle készült film, csupán megtoldották néhány olyan apró kiegészítéssel, ami szerintem csak jót tett a történetnek. Egészen le vagyok nyűgözve mind a könyvtől, mind a filmtől. Nagyon örülök, hogy vannak még olyan művészek, akik egyedit akarnak alkotni. Aki szereti a Tim Burton féle elmeroggyant meséket, annak melegen ajánlom. Aki meg nem, annak azt ajánlom, hogy szeresse meg, mert nem tudja mit hagy ki. Köszöntem.

2010. február 16., kedd

Tavaszváró


Már nagyon várom a tavaszt. Tőlem ez elég szokatlan dolog, mert imádom a telet és a hideget, de most már jól esne egy kis napsütés és egy kis fény. Emlékszem, ősszel még arra vágytam, hogy ha kihajolok az ablakon, akkor érezzem a télnek azt a tipikus hűvös, tiszta illatát, amibe a fahéjas kürtös kalács, meg a gesztenye illata keveredik, de most már a tavasz illatára vágyom. Szeretném érezni a frissen nyírt fű és az orgona illatát, szeretném, ha megint minden virágba borulna. Jól esne végre nem latyakban, hanem zsenge, harmatos fűben sétálgatni, beszívni az eső után jó levegőt, és csak menni, amíg visz a lábad. Mindegy, hogy merre. Szeretnék friss gyümölcsökből innivalót készíteni és sütiket sütni, amiket aztán egy piknik keretében elfogyaszthatunk a párommal. Szeretnék újra kiülni az öreg fűzfa tövéhez és közben olvasni egy mesét, vagy csak nézegetni a tájat. Nézném a kacsákat, a pillangókat, a méheket, vagy azt, ahogy a napfény táncol a víz tükrén. Apróságok ezek, de nekem annál fontosabbak. Ahogy mondani szoktam; minden apró öröm egy csillag életünk egén. Tudni kell őket becsülni. És ha már apró örömök, akkor leírom ide az erről szóló kis versemet. Nem egy világmegváltó alkotás, és nem is az volt vele a szándékom, hogy valami nagyot alkossak vele. Csupán egy könnyed, pozitív életszemléletű versike, amit jó érzés elolvasni, mikor semmi szépet nem látni a világban.



Apró örömök

Szeretteim mindig azt kérdezik tőlem,
„Hogy tudsz boldog lenni ekkora fertőben?
Nem vagy gazdag, mégis sugárzik az arcod
Oly kíváncsi vagyok, mi lehet a titkod!”

Válaszom számukra nem világbölcsesség,
Éppen csak pár apró, oktondi csekélység.
Egyszerűek, mégis csodákra képesek,
Épp ezért néhányat felsorolok nektek.

Reggelente arany napsütésre várni,
Madárdallal kelve halkan dudorászni.
Buja mezőn virág illatát ízlelni,
Apja nagy karjában kisgyermeket látni.

Csillag hullásánál csudásat kívánni,
Meleg nyári napon hűs fagylaltot enni.
Mesekönyvek lapján tündéreket látni,
Harmatos fűben mezítláb rohangálni.

Hűvös esti órán teát kortyolgatni,
Puha ágyon fekve könyveket olvasni.
Magunk örömére csengőn énekelni,
Hű szeretteinktől ajándékot kapni.

Katicának hátán pettyeket számolni,
Esős őszi napon széllel szemben futni.
Jó anyánktól forró, friss süteményt kapni,
Nagy kád, habos vízben lassan feltöltődni.

Pillangó szárnyára csöpp csókot lehelni,
Kedvencünk bundáját végigsimogatni.
Ragyogó kék égen bárányfelhőt látni,
Barátunk viccein nagyokat kacagni.

Kedves emberek, csak ennyit kéne látni,
S nem a nagyvilágtól boldogságot várni.
Fedezd fel a szépet saját közeledben,
Lássátok a csodát az apró örömökben!

2010. február 11., csütörtök

Változás



Ma megint ilyen elmélkedős hangulatom van. Azon gondolkodtam, hogy mennyire megváltozott a világ. Az utóbbi időben főleg a Disney lezüllésén akadtam ki, ugyanis én régen nagyon szerettem a meséiket, de mára már valahogy megváltoztak. A kedves, bájos, igazi értékeket felvonultató családi szórakozásból mára semmi sem maradt, s példaképül a kislányok Hófehérke és Hamupipőke helyett Hannah Montanát választják. Egyik gyakorlatom során is, mikor óvodában dolgoztam, megkérdeztem a kislányokat, hogy szeretik-e Hamupipőkét (úgy gondoltam, hogy ő az a hercegnő-karakter, akit minden kislány imád). Erre azt a választ kaptam, hogy Hamupipőke "tök gáz", meg az összes ilyen hercegnő, és hogy a "legászabb ász" Hannah Montana. Elszomorító. Nincs nekem semmi bajom ezekkel az ifjú sztárpalántákkal, mert néhányuknak még szeretem is a zenéjét, de annyira nyomják, erőltetik őket, hogy már lassan a csapból is ők folynak. Emlékszem, én felnőtt fejjel is képes voltam elmenni a Disney Princess On Ice jégrevü showra, olyan nagyon szerettem őket.

Annyira hiányoznak a régi filmek, amiket a Disney csinált! Most is annyira vártam a legújabbat, a Hercegnő és a békát, hogy már számoltam vissza a napokat, ám sajnos csalódnom kellett. Valahogy ez már nemvolt az igazi. Hiányzott belőle az a kedvesség és ártatlanság, amit régen minden mesében éreztem, a dalok sem fogtak meg egyáltalán, szóval szerintem ez már nem Disney, valami más. Hiányoznak a kézzel rajzolt szereplők, a fülbemászó dallamok, a fantáziadús történetek. Nem tetszik ez a változás. Ahogy a reklám is mondta, a régi jó dolgokból már nem maradt semmi. Nem értem miért volt szükség ekkora radikális fordulatra Disneyéknél, de én megmaradok a jó öreg klasszikusoknál. Hiszem, hogy a szíve mélyén minden kislány hercegnő, minden fiú bátor lovag, és hogy vannak dolgok, melyek jobb, ha nem változnak.


2010. február 10., szerda

Nosztalgia


Nem tudom, hogy mitől jutottak eszembe a gyerekkorom emlékei, de most valamiért nagyon jó visszaemlékezni rájuk. Persze 21 éves fejjel még közel sem vagyok olyan nagyon felnőtt. Most leginkább az általános iskola alsós évei motoszkálnak a fejemben. Akkor még bőszen tombolt a matrica-láz, és minden lánynak volt matricás füzete.

Szünetekben és tanítás előtt cserélgettük őket, nézegettük egymás gyűjteményét, én pedig majd kiugrottam a bőrömből, ha édesanyám vett nekem néhány újat. Leginkább a csillogósoknak, a puha, szivacs-szerűeknek, és a vastag műanyag borításúaknak örültem, mert azok különlegesek voltak, aztán másnap izgatottan mentem iskolába, hogy megmutassam a szerzeményeimet a többieknek. Matricás albumom is volt, amit még a tüdő-szanatóriumban kaptam, és a Pocahontas történetét lehetett benne kirakni. Kicsinek nagyon sokat betegeskedtem, volt úgy, hogy egész hónapokra be kellett költöznöm a kórházakba, de ezzel az apró kis gyűjtögetős játékkal mindig feldobódott a napom. Az albumban csak a szöveg volt leírva, de a képeket a matricákból kellett összerakni. A szüleim sűrűn látogattak, és mindig hozták nekem a matrica-csomagokat, amiket nagy örömmel bontogattam. Ha találtam olyat, ami még nem volt meg, azonnal szaladtam ragasztani. Megnéztem a hátulján lévő számot, és már tudtam is, hogy hová való. Aztán ott voltak még a színes levelezőlapok.

Nagyon szerettünk a barátaimmal csak úgy szórakozásból levélkéket írni egymásnak szebbnél szebb levelezőlapokra, amiket aztán a hozzá illő borítékban adtunk át a címzettnek. Csak játék volt az egész, semmi komoly, de annyira élveztem délutánonként megfogalmazni a leveleket, szépen, igazi gyöngybetűkkel megírni, néha még rajzolni is hozzá. A zselés tollakról meg nem is beszélve.

A létező összes színben összegyűjtöttük őket, aztán ezekkel irkáltunk egymásnak, meg a kis mindenes füzetünkbe is. Kipróbáltuk egymás tollait, és ámultunk, ha valakinek sikerült beszereznie csillogósat, vagy ezüst, esetleg arany színűt. Minden nap tanítás után az első utunk a papír-írószer boltba vezetett, ahol a matricák, levelező lapok, és a tollak között válogattunk. Apróságnak tűnik, de számunkra nagyon nagy élmény volt. Sokan azt mondanák, hogy értelmetlen pénzkidobás volt az egész, de szerintem nem. Meglehet, van élet matricák és egyéb lányos kütyük nélkül is, de számunkra mindennapos rituálé volt a cserélgetés, a rajzolás, a levélírás. Olyan nagy izgalommal vártuk a másnapot, hogy vajon mi új lesz a boltban, ami miatt tátva marad a szánk. Ezt azt hiszem csak azok érthetik meg, akik a szívükben még őrzik a gyerekkoruk emlékét. Erről pedig eszembe jutottak a mai kor gyerekei. Nem értem, hogy miért akarnak olyan hamar felnőni, lemondva ezzel a szép gyermek évekről. Mindennek eljön a maga ideje, nem kell a folyamatokat siettetni. Ráadásul ha majd felnőnek, sajnálni fogják, hogy nem voltak gyerekek, mikor még tehették volna. Én viszont akárhány éves is leszek majd, a szívemben mindig gyerek maradok.

2010. február 3., szerda

Tündérnevek


Miért van az, hogy akárhány mesébe is kezdek bele, a nevek kitalálásával mindig bajban vagyok? Egész álló nap szenvedtem azzal, hogy a tündérkéimnek aranyos, jellemükhöz illő nevet találjak, és meg kell valljam, korántsem olyan egyszerű, mint azt egyesek gondolnák! Mert nagyon sok mindenre oda kell ám figyelni, például hogy tényleg passzoljon a személyiséghez, és valamiképp utaljon is rá, de azért legyen könnyen kimondható, megjegyezhető, mert a gyerekek nem szeretik a bonyolult neveket. És akkor még a nekik való stílusról nem is beszéltem. Mert nem hívhatok egy kisgyerekeknek szóló mesében egy tündért Gwendolynnak, vagy Norsaranaelnek, mert azért mégiscsak. Szóval tényleg nem kis dolog ez, de végül csak sikerült megoldanom, bár még így is van jó pár szereplőm, akiknek még nem találtam ki nevet.


Egyébként olyan érdekes dolog ez a meseírás. Mert miközben írom, nagyban agyalok azon, hogy minél élvezhetőbb és kalandosabb legyen a cselekmény, de amikor átolvasom az írottakat, már átlényegülök olvasóvá, és úgy tudom élvezni a történetet, mintha kívülálló lennék. Holott pontosan előtte pár perccel én magam írtam meg, tudom, hogy mi fog történni! Nagyon jó érzés ez, igazán. Egyébként az elmúlt hónapokban találtam néhány jó kis történetet, ilyen például a Narnia Krónikái, a Spiderwick Krónikák, és az abszolút győztes, a Fairy Oak. Nem is tudom mikor olvastam annál bájosabb mesét. Ezek a művek azért reményt ébresztenek bennem, hogy vannak még igényes történetek is, no és persze ihletet adnak a saját munkáimhoz. Ha pedig már minden részletet alaposan kidolgoztam, jöhetnek a szereplő-rajzok. Sok lesz ezekkel a munka, de igazán megéri, pláne ha élvezem is csinálni :)


2010. február 2., kedd

Szappanok, sütik és elhatározás


Nagyon jó hangulatban vagyok, úgyhogy ma is megörvendeztetem magam egy újabb bejegyzéssel.
Hosszú szürkeség után végre kisütött a nap, aminek most különösen örülök, hiszen az előző napokban esett a hó, ami a napfénytől csodaszépen szikrázik. Nagyon szeretem nézegetni, mert egészen olyan, mintha a havon gyémántport szórtak volna szanaszét.

Közben egy kedves barátnőm ajánlásának köszönhetően rátaláltam egy rendkívüli kreativitással és tehetséggel megáldott hölgy oldalára, aki házi készítésű kecsketej szappanokat készít. Hát nem győztem ámulni-bámulni, olyan gyönyörűek voltak az elkészült szappanok, mert még a formájuk is csábító.





És igen, ezek szappanok! Egészen hihetetlen, az ember legszívesebben beléjük harapna!
De a leginkább az tetszik benne, hogy csakis természetes hozzávalókat alkalmaz, én pedig újonnan nagyon rákattantam az ehhez hasonló dolgokra. El is határoztam, hogy a kis családommal együtt rendelünk a hölgytől néhány próbaszappant, mert amit most használok (Lush), az bizony elég drága. És ha ezek a kecsketej szappanok ugyanúgy beválnak (talán még jobban is), akkor simán át fogok váltani rájuk.



És ha már sütiket emlegetünk, újabban rákaptam a konyhatündérkedésre. Sokféle kreatív dologgal foglalkoztam már eddig is, de a konyha sokáig tabu volt. Az ott édesanyám birodalma, nem téblábolhattam, amikor neki sietnie kellett, de most már azért más a helyzet. Kijelenthetem, hogy legalább annyira élvezem a sütés-főzést, mint mondjuk egy könyvjelző kivarrását, vagy egy rajz elkészítését. Még én is megdöbbenek azon, hogy mennyire élvezek a konyhában alkotni, pedig régen nagyon féltem tőle. Most viszont már itt is kiélhetem a kreativitásom, és nem félek új, kipróbálatlan dolgokba belevágni. Természetesen, mint édesszájú torkosborznak a sütik a kedvenceim, és amióta nekiálltam házilag süteményeket gyártani, nem is nagyon vágyok bolti édességre. Ráadásul számomra nincs nagyobb öröm, mint a sütik díszítgetése. Ehhez sokaknak nincs türelmük, mert azért elég nagy macera, de én képes vagyok órákat eltölteni azzal, hogy sütiket díszítek.


Jelenlegi kedvenceim a muffinok, mert könnyen és hamar elkészíthetőek, a tetejüket pedig ezerféleképpen lehet dekorálni (milyen érdekes, hogy régen a krémes édességeket imádtam, most meg inkább a töltetlenekért rajongok).

A továbbiakban pedig azt hiszem a meséimmel fogok foglalkozni, meg egy kis angolozás sem ártana. Előbb az angol, aztán a meseírás. Olyan rossz egyébként, mert a számítógép úgy vonz magához, mint a mágnes, és sokszor egész napok telnek el úgy, hogy csak bambulok a gép előtt, és nem csinálok semmi érdemlegeset. Na, ezen változtatnom kell. Úgyhogy ezután a bejegyzés után angolozok, aztán pedig erőt veszek a lustaságomon és írom tovább a meséimet, mert ihletem aztán van rendesen. Igazából mind a két elfoglaltságban csak a kezdet nehéz, ha belejön az ember, már észre sem veszi, hogy repül az idő. Szeretek angolozni, mert tanulni jó dolog (nem, nem vagyok elmeháborodott), a meseírás meg... Hát, azt hiszem a legcsodálatosabb dolog számomra. Elrepít egy csodákkal teli, bámulatos világba, ahol nem léteznek határok, és ahol kiélhetem gyermeki fantáziámat. Neki is lendülök mindkettőnek; Fairyland, here I come!


2010. február 1., hétfő

Első




Végre eljött ez a pillanat is; megírom az első, hivatalos bejegyzésemet!


Miért is adtam internetes naplóírásra a fejemet? Mert jól esik kiírni magamból a gondolataimat. Nem fontos egyáltalán, hogy mások is olvassák-e majd, ezt inkább csak a magam örömére csinálom. Az írás már kislány korom óta átsegített jobb és nehezebb napokon, úgyhogy remélem ez a továbbiakban is be fog válni. Meg aztán, hiányzik az, hogy a saját oldalammal foglalkozhassak, ami mind külsőségekben, mind tartalom szempontjából olyan, amilyen én vagyok. Régen, amikor még fent voltam a hotdog nevezetű közösségi portálon, nagyon élveztem a profil oldalam csinosítgatását, de aztán sok minden változott az életemben. Most viszont újra írhatok, rakosgathatok be szép képeket, és nem utolsó sorban gyönyörködhetek mások blogjaiban is.

Hogy miről is fog az én kis Mesevilágom szólni? Semmi különösről, csak rólam, a hétköznapjaimról, az életemről. Azt hiszem egy kicsit furcsa jelenség vagyok a mai világban, mert régimódi, álmodozó, és reménytelenül romantikus vagyok. Sokak szerint naív is, de szerintem csak optimista :) Imádom a meséket - no nem ezeket a mai fajtákat, amiket agyra-főre sugároznak a tévében. Nem szeretem a csúnya, durva, gúnyolódó meséket, én még a jó öreg klasszikusok híve vagyok. Egy mesében legyenek tündérek, hercegnők, kis gömböcök, meg legkisebb királyfik. Én magam is írok, mióta az eszemet tudom. Nagyon szeretem a gyerekeket, ezért is élvezem a mesélést, hisz a kettő kötődik egymáshoz. Imádok kreatívkodni, és ha nem leszek lusta, akkor majd teszek fel képeket is az alkotásaimról. Leginkább rajzolni és varrni szoktam, utóbbiból gobelineket és keresztszemeseket, de a későbbiekben szeretném feltenni más jellegű munkáimat is (pl. rongy-és fakanál babák, meg hasonló gyerkőcös dolgok).



Végezetül talán csak annyit, hogy lelje mindenki akkora örömét a soraim olvasásában, mint amennyire én élvezem írni őket. Ám ne számítsatok modern, megfontolt és kiszámítható bejegyzésekre. Ezek helyett kaptok csillámporos tündérmeséket, három kívánságot, és igazi elvarázsolt birodalmat.
Jó olvasgatást!