2010. november 18., csütörtök

Olvasgatok



Az utóbbi időkben újult erővel tör rám az olvasás iránti vágy. Szinte ahol csak tudok - ültömben-jártamban-utaztamban - olvasok, kockáztatva ezzel, hogy ön és közveszélyes baleseteket okozok. Szerencsére eddig a járókelők egész jól tolerálják, hogy egy dilinyós, varjúszerű lányt kell kerülgetniük, akinek ki sem látszik az orra az éppen aktuális olvasmányából. Legutóbb két mesekönyv ejtett rabul, az egyik a Villámtolvaj, a másik pedig a Momo, most pedig róluk szeretnék pár szót ejteni. A Villámtolvajban főleg a jópofa szövegek és a humoros fogalmazás tetszett meg, de természetesen maga a történet is fantasztikus volt (a modern világba beépített ókori görög mitológia eleinte kicsit furcsa volt, de nálam végül nagy telitalálat lett). Azóta már a folytatását olvasom, ami a Szörnyek Tengere címet viseli, és hasonlóan ígéretes, mint az elődje. Most pedig jöjjön a Momo. Bevallom, eleinte nem igazán nyerte el a tetszésemet. Vontatott volt, szörnyen lassan haladt előre a történet, én pedig türelmetlenkedtem, hogy vajon mikor jön már valami izgalmas is, nem csak folytonos leírások a szereplőkről és a gyerekek játékairól. Aztán ahogy jobban belemélyedtem a történetbe, egyszeriben ráébredtem ennek a mesének a tanulságára. Momo, a könyv főszereplője azért indul útnak, hogy visszahozza az emberek ellopott idejét, mivel azok olyannyira sürgetve élték az életüket, hogy semmi jóra és kellemesre nem maradt idejük - folyton csak a hajtás, a kapkodás, a sietség. És akkor, abban a pillanatban döbbentem rá, hogy talán az író a könyv eleji lassúságával magát az olvasót is próbálta ráébreszteni arra, hogy mennyire nincs türelmünk kivárni mindennek a maga idejét. Kapkodunk, azonnal akarunk mindent, de ezzel pont, hogy hátráltatjuk a haladást. Nagyon ledöbbentem és persze mélyen elgondolkodtam azon, amit Momo története elém tárt. Alapjáraton nem vagyok egy türelmetlen típus, de Michael Ende bácsi még a hozzám hasonlóakból, sőt, talán a magukat türelmesnek mondó emberekből is kihozza a bent lapuló kapkodást, szembesít vele minket, hogy aztán ki-ki a maga módján fojtassa az életét. Engem ez a könyv nagyon sok mindenre megtanított, de ezen bölcsességek felfedezését szeretném meghagyni másoknak is. Az lenne a jó, ha a történet elolvasásával mindenki maga jönne rá a dolgokra, hiszen úgy sokkal jobban megmarad az emberben a jó tanács. Velem is így történt, és nagyon hatásos. Szívből ajánlom mindenkinek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése