Könnyek

Ma nagyon érdekes utam volt hazafelé. A héven egy negyven év körüli hölggyel utaztam, aki nagyon mély hatást gyakorolt rám. Mivel közvetlenül egymás mellett ültünk akaratlanul is hallottam, hogy mit beszél a telefonjába, hiába próbáltam elvonni a figyelmemet az új könyvemmel. A szavak valahogy bekúsztak a fülembe, és onnantól kezdve nem tudtam már olvasni, csak hallgattam annak a hölgynek a telefonálását. Mikor leültem mellé már akkor látszott rajta, hogy nagyon zaklatott volt, de a telefonbeszélgetés csak rontott a helyzeten. Ha jól vettem ki a szavait, a gyermeke miatt intézkedett. Nem ismertem őt, és ebből a kis beszédfoszlányból sem jöttem rá, hogy miért, de nem lehet vele a gyereke, valami miatt nem tudta nevelni. Eleinte próbált nagyon tárgyilagosan beszélni a vonal túlsó végén lévő illetővel, de aztán nem bírta tovább, elcsuklott a hangja, és szívszaggató zokogásban tört ki. Patakokban folytak a könnyek az arcán, miközben könyörgött az ismeretlennek, hogy segítsen neki, mert nem akarja elveszíteni a gyermekét. Bizonygatta, hogy a problémája csak átmeneti, a férje is tanusíthatja, és hogy bármit megtesz, csak ne vegyék el tőle a gyermekét. Egy megtört asszony ült mellettem, egy anya, akitől elvették a gyerekét. Vele együtt szenvedtem, pedig fogalmam sincs ki lehetett. Próbálta csitítani magát, de az érzései túl nagy erővel törtek rá, és nem tudott nekik gátat szabni. A többi ember felfigyelt rá egy röpke pillanat erejéig, de aztán mindenki visszatért a saját kis világához, önmagához. Én nem tudtam. Csak hallgattam, ahogy az a szerencsétlen nő artikulálatlan hangon, zokogva rimánkodik mit sem törődve másokkal. Azt hittem ott helyben megszakad a szívem. Mikor letette a telefont igyekezett minél kisebbre összezsugorodni, hogy mások ne is lássák - talán szégyellte, hogy úgy kifakadt a zsúfolt járművön. Bevackolta magát a sarokba, mindenkitől távolra húzódott, és csöndben sírdogált tovább. Akkor ott kedvem lett volna hozzábújni, átölelni, és megvígasztalni, pedig egy teljesen idegen ember volt számomra. Szerettem volna magamhoz szorítani, csöndes hangon csitítani és bíztatni, hogy minden rendben lesz - még az a képtelen ötletem is támadt, hogy előveszem azt a csekélyke kis gyermek és ifjúságvédelmi tudásomat is, csak hogy segíthessek neki. Akárhogy, bárhogy, de el akartam venni tőle a fájdalmát. Biztonságot, nyugalmat, békességet szerettem volna neki adni, és őszintén szólva majdnem oda is fordultam hozzá, hogy megkérdezzem jól van-e. Ám amint egy kicsit közelebb húzódtam hozzá, a nő ha lehetséges még kisebbre húzta össze magát, fejét a felhúzott térdeire hajtotta, és teljes mértékben elzárkózott a külvilágtól. Ha mást nem is, de egy zsebkendőt azért szerettem volna neki adni, de azt hiszem inkább magányra vágyott. Pedig ilyenkor nem szabad egyedül maradni a gondolatainkkal, mert azok megmérgeznek bennünket. Képzelem micsoda borzalmas dolgok kavaroghattak a fejében, s biztos még most is. És ő csak egy egyszerű, hétköznapi asszony volt, akire talán senki sem figyel, bennem mégis mély nyomokat hagyott, s helyette, vagy vele együtt is sírtam, mikor hazaértem. Átéreztem azt a pokoli fájdalmat, amit ő érezhetett, és egyszerűen rám tört a sírás. Borzasztóan sajnálom őt. Nem tudom kicsoda, nem tudom hol él, semmit nem tudok róla, de majd megszakadt a szívem érte. Tényleg nem ismerem a helyzetét, de szerintem az az anya, aki így képes sírni a gyermekéért, nem lehet rossz ember. Akármi is történt vele, egy valamiben senki nem kételkedhet; szereti a gyermekét. Szívből kívánom, hogy egyszer, valamikor újra együtt lehessenek. Én gondolni fogok rájuk. Egyébként ezt nem elszomorító bejegyzésnek szántam, mert kicsit sem érzem magam depressziósan, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak jól esik megemlékezni egy egyszerű emberi életről, elgondolkodni azon, hogy milyen problémái lehetnek, és hogy milyen életet is él. A legtöbb ember nem megy tovább a saját, önző világánál, mert kézenfekvő és viszonylag normális, hogy mindenki a saját maga dolgával törődik. Ez valóban így is van rendjén, de... én nem tudok csakis és kizárólag az önnön életemre figyelni. Látok, hallok, érzek dolgokat, amik hatással vannak rám, és mély gondolatokat hoznak belőlem felszínre. És tudjátok mit? Még ha sírtam is, és még ha fájdalmas volt is, de egy kis időre kiléphettem a saját, önző kis világomból és beléphettem valaki máséba, átérezve mindazt, amit ő, és ez csodálatos érzés volt. Segíteni ugyan nem tudtam neki, legalábbis közvetlenül nem, de talán az, hogy gondolok rá, hogy őszintén reménykedem helyzete jobbra fordulásában már jelent valamit. Aztán persze lehet, hogy ezzel csak magamat vígasztalom, mégis úgy érzem, hogy jószándékom és szívbéli jókívánságaim elérik őt és a gyermekét.