2011. február 13., vasárnap

Elmélkedés

Nehéz most a szívem. Szomorú, fájdalmas érzések kavarognak bennem, amiktől nagyon nehéz szabadulni, és amiknek folyton folyvást a csapdájába esek. Nem tudok ellenük tenni, mert letámadnak és befészkelik magukat a lelkem legmélyébe. Úgy érzem, hogy az emberi negativitás szabály szerűen megbetegít. Mindig is pozitív felfogású ember voltam, aki a boldogságot, örömet, nyugalmat és békét keresi, és túlságosan érzékeny a haragra, dühre, gyűlöletre, utálkozásra, egyszóval a negatív töltésű érzésekre. Ennél fogva képtelen vagyok magam mellett elviselni a destruktív hozzáállású embereket, mert úgy érzem, hogy elszívják minden energiámat, elveszik belőlem az éltető örömöt, és a helyükön csak üresség marad. Mintha az emberek szeme, szíve és lelke már csak a rosszat, a romlottat, a fertőt látná, mintha másból sem állna a világ, csak ezekből a rossz dolgokról. Olyan kevés ember van, aki tud még örülni az életnek a maga természetes, egyszerű valójában, mert már mindent túlbonyolítunk. Miért van az, hogy lassacskán mindenki csak a rosszat lesz képes meglátni másokban, és a szép dolgokra az emberek szeme vakká válik? Annyira szomorú érzés ez... Úgy szeretném néha felvillantani az emberek szívében a lámpást, hogy igen, van még mibe kapaszkodni, még mindig rengeteg szép dolog van a világon, aminek örülni lehet, de mintha erre már senki sem vágyna. Mintha az emberek elfelejtették volna azt, hogy miként is lehet boldognak lenni. Én pedig hiába mutatnám az utat, hiába próbálkozom, a pusztító érzések már olyannyira beléjük ivódtak, hogy nem tudok értük tenni semmit. És akkor jön a kérdés; meddig próbálkozhat valaki azzal, hogy fényt gyújtson egy sötétben tapogatózó, szabadulni vágyó ember szívében? Meddig mehet el? Mert egy bizonyos határ után a jóakaró sérül. Önzőség az, ha sokadszori próbálkozás után feladjuk a küzdelmet, és inkább a saját, törékeny lelkünket mentjük, ami már rogyadozik a sok fájdalmas érzés alatt? Nem tudok dönteni. Nem tudom mit kellene tennem. Még mindig olyan buta világmegváltó gondolataim vannak, hogy felnyitom az összes ember szemét a világon, kinyitom szívük ablakát és beengedem életük sötét, poros szobájába a napfényt. Még mindig erre vágyom. Még mindig azt szeretném, hogy az emberek képesek legyenek olyan szépnek és varázslatosnak látni ezt a világot, mint amilyen valójában, és amilyennek én mindig is képes voltam látni. Nem egy utópisztikus, rózsaszín habfelhőbe burkolt álomvilágot akarok adni nekik, hanem a való életet, ami közel sem olyan borzalmas, mint amilyennek a legtöbben látják. A közeli szeretteimnél meg pláne, de néha pont velük van a legnehezebb dolgom. Talán az érzelmi kötődés az, ami gátat állít elém, mert náluk még inkább akarom, hogy lássák, amit én, hogy higgyenek abban, amiben én, és a sikertelenség, a kudarc élménye náluk még fájóbb, mint az idegeneknél. Miattuk sokat sírok, szinte kaparom a falat kínomban, hogy miért, miért nem tudsz úgy látni, mint én, hát nem látod, hogy jót akarok, hogy csak segíteni szeretnék??? (....) Nagyon nehéz dolog ez. És nem tudom mit kellene tennem. Engedjem el az embereket, hogy mindenki járja a maga választott ösvényét még akkor is, ha az sötét, nyirkos és hideg? Vagy avatkozzak be, hozzam a lámpásomat, és erőszakkal vezessem ki őket a fényre? Mi volna a helyes döntés? Létezik egyáltalán ilyen? Én már nem tudom. Csak azt tudom, hogy fáj ez a rengeteg negatív érzés, amit az emberek egymás iránt táplálnak, és képtelen vagyok elviselni őket. Egyszerűen nem megy.

4 megjegyzés:

  1. Dehogynem...mindenki vágyik arra a kis lámpásra, hogy egyszercsak felgyúljon a fénye!
    Már ha csak magamból indulok ki azt kell mondjam, hogy mások csak akkor tudnak segíteni ha én magam is kiakarok mászni a "sötétségből".
    Te tudod, én is túlzottan érzékeny vagyok és hajlamos a befordulásra. Most hétvégetájt is ez volt ám kezdek felébredni, mert nem akarom az örök negativitást, az elégedetlenséget.
    De addig amíg az ember maga nem hagyja hogy mások segítsenek, amíg nincs annyi ereje, önereje...nem tudom hogyan lehetne ezt megfelelően kifejezni, addig nem lehet igazán változást várni.
    Az összes embert megváltani pedig lehetetlen.
    Ne emészd magad ezek miatt! Legyél mindig önmagad és igazán Szilvis :)

    VálaszTörlés
  2. Hey girl! Elkéne neked egy kis Barbi kúra...látod, tudom én, hogy hiányzom :D Akkor buksz ki :D Nah megállj csak, talizunk és nem lesznek ilyen gondolataid meglásd :P:P:P

    VálaszTörlés
  3. Örülnék ha csak az általad említett esetben bukna ki, semmikor máskor az életben; mivel ezt könnyű orvosolni: hasra-ütés, időpont-egyeztetés és máris probléma megoldva... Hm de jó volna végre ismét boldognak tudni Őt... :(

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm mindnyájatoktól a vigasztaló sorokat, már jobban vagyok. Tényleg kibuktam egy kicsit, de úgy hiszem, hogy ennyi még az én örökké mosolygós és jókedvű életembe is belefér :) Most már nincsen semmi baj, rendbe szedtem magam, csak akkor jól esett kiadni magamból a bánatomat. Elvégre mire való egy blog, ha nem ilyesmikre, nem igaz? No mindegy, több ilyet azért nem szándékozok írni, mert nekem sem volt jó érzés. Még egyszer köszönöm a kedves, bátorító szavaitokat!

    VálaszTörlés