Összefoglalás

Az előző bejegyzésemben ígértem egy magyarázatot a hallgatásaimra, úgyhogy most kapok is alkalmon. Mostanában valamiért nem nagyon éreztem késztetést arra, hogy leírjam a velem történt eseményeket, pedig bőven lett volna miről mesélnem. Azt hiszem egy kicsit magamba kellett szállnom, elmerülnöm a gondolataimban, megemésztenem mindent, ami pár hónapja történt velem és a családommal, hogy aztán újult erővel tudjak nekivágni mindennek. Különböző lelki állapotokat éltem meg eközben; először próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna, bájvigyorral az arcomon igyekeztem tovább lépni, de aztán rájöttem, hogy ezt nem lehet. Nem erőltethetek mosolyt az arcomra, mikor belül sírhatnékom van, nem számít, hogy milyennek fog látni ettől a külvilág. Ezután leomlott a fal, ami próbálta volna a "minden rendben van" látszatát kelteni, és iszonyatosan magamba zuhantam. Megéltem életem első idegösszeomlását, ami pokoli érzés volt, és el is mentem egy kis kényszerpihenőre, mert már dolgozni sem tudtam így. Utána még jó ideig búskomor voltam, mert egy kicsit háttérbe szorult az örökké vidám, jókedvű énem, mostanra viszont már ott tartok, hogy kezdek belőle kilábalni. Nagyon jót tett a pihenő, hogy végre volt egy kis időm magammal is foglalkozni, mert bizony ha az embernek ennyi gond szakad a nyakába, akkor önmaga mindig az utolsó helyre kerül. Végül sikerült kivernem a fejemből azt a képzelgést, hogy önző vagyok, amiért magammal is szeretnék foglalkozni, és most már ott tartok, hogy kezdem újra jól érezni magam. Ismét szánok időt a megjelenésemre, foglalkozom a szeretteimmel, belemerülök a hobbijaimba, sőt, még jobban igyekszem törődni mindennel körülöttem, mint eddig. Rájöttem, hogy nem szabad elhagynom magam csak azért, mert egy nagyon nehéz időszakon megyek keresztül, hiszen a kétségbeesés nem old meg semmit. Néha persze kell az is, mert az állandó mosoly csupán egy álarc lenne, amivel a bennem rejlő fájdalmat próbálom rejtegetni, pedig nincs benne semmi szégyellnivaló. A néha kicsorduló könnyek azt mutatják, hogy érző lélek vagyok, akit most megviselnek az élet reá rótt terhei, de utána mindig büszkén felszegett fejjel, hatalmas sóhajtól megkönnyebbülve lépek tovább. És most jól érzem magam így. Azt hiszem kezd visszaállni a benső egyensúlyom, sőt, ezek a gondok még rá is segítettek, hogy még harmonikusabb életet élhessek. A stressz hatására jó pár kilótól sikerült megszabadulnom (tudom, nem így kellett volna, de nézzük a dolgok jó oldalát, nem igaz?), ami tovább inspirál arra, hogy folytassam, a lelkem sokkal könnyebb, mert irdatlan sok feszültségtől szabadult meg, és úgy érzem, hogy egy újabb nagy életszakasz-váltás következett be az életemben. Ennek szellemében döntöttem el azt is, hogy levágatom a hajamat. Azt mondják, ha egy ember megváltoztatja a frizuráját, az nagy változások kezdetét jelzi, és én is úgy érzem, hogy ez a lehető legjobb kezdőlökés. A hajam most a fenekemig ér, de úgy döntöttem, hogy visszavágatom hátközépig érőre, és lépcsőzetes lesz. Régen volt ilyen a hajam és nagyon szerettem, csak aztán elkezdtem növeszteni, és ahogy hosszabbodott, úgy vesztette el a tartását is. Meguntam, hogy a hajam úgy ül a fejemen, mint egy kupac ázott hínárcsomó, úgyhogy most rövidebb, de annál kényelmesebb lesz, én pedig tűkön ülve várom a holnapi fodrászatot.
Összefoglalva az egészet, kezdek helyrejönni. Minden fejben dől el, hiszen ha helyre tudom tenni magamban, hogy a problémáktól az élet nem áll meg, akkor még a javamra is válhat a sok változás. Én most igyekszem ebből a szituációból a lehető legtöbb jót kihozni, és nagyon remélem, hogy ez még csak a kezdet.