Élménybeszámoló

Ahogy ígértem, elmesélem milyen is volt a tegnapi napom, amit előzőleg nagyon ígéretesnek harangoztam be. A megérzéseim nem csaltak, tényleg fantasztikus napunk volt Viktorral, élmény-élmény hátán és persze remek hangulat :)
Ott kezdődött az egész, hogy ebédelni mentünk a Wasabiba, ami egy ázsiai étterem, de túlnyomó hangsúlyban a japán ételek vannak. Megkaptuk a szokott helyünket a szalag mellett (aki esetleg nem ismerné annak röviden annyit, hogy futószalagon érkezik az étel a vendéghez, így bármit ki lehet próbálni. Felül a meleg, alul a hideg finomságokból lehet válogatni), és szinte rögtön neki is láttunk gyűjtögetni. Általában van egy jól bevált repertoárunk, amit minden látogatás alkalmával végig eszegetünk, de most egy kicsit bevállalósabb kedvünkben voltunk, így sok furcsa, eddig ismeretlen étel is az asztalunkon végezte. Én például ismételten megpróbálkoztam a kagylóval, amivel előzőleg már volt egy rossz tapasztalatom. Egyszer egy másik Wasabiban bátorkodtam megkóstolni, de mikor ráharaptam, az összes trutymós belsősége a számban kötött ki, és hát erre azért nem számítottam. Félre is tettem a maradékot (mivel ott amit nem akarsz megenni azt egyszerűen elviteted a pincérrel), de most úgy voltam vele, hogy hátha nagyobb szerencsével járok és ez a kagyló finom lesz. Nos, fogalmazzunk úgy, hogy ehető volt. Megettem, legyűrtem, de nem lesz a kedvencem, az biztos. Kipróbáltam még az egészben grillezett apró halakat és garnélát is, amire Viktor még csak rá se tudott nézni, ugyanis ezek a kaják visszanéztek ránk :P Bizony, teljes egészében sütötték meg a jószágokat, ott bambultak ránk a kis fekete gombszemeikkel, és nagyon finomak voltak! Aztán szegény Viktorom nagyon pórul járt, ugyanis kifogott egy borzasztóan rossz ételt. Alapjáraton a tintahal a kedvence a Wasabiban, és most lehetett olyat kapni, hogy egész tintahal zöldséges körettel. Ő persze egyből lecsapott rá és már örömmel eszegette is, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy kaparja az asztalt kínjában. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de beszélni nem tudott az iszonyattól, úgyhogy megvártam, míg lenyeli a falatot. Akkor elmondta, hogy a tintahal testében szintén benne hagytak minden fincsi belsőséget, és amikor ráharapott a fejére, akkor aztán hasonlóan járt, mint én a kagylóval - irdatlan mennyiségű nyálkás, takony-állagú, rothadt káposzta ízű valami került a szájába. Azt az egyet leerőltette a torkán, de a többit már félretette. Szegénykém, nagyon rossz élmény volt ez neki, pláne mivel imádja a tintahalat, de szerintem ezek után megmarad inkább a filézett verziónál (bár ki tudja, lehet, hogy egy darabig kerülni fogja ezt a típusú tengeri herkentyűt). Azért összességében nagyon jót ettünk, hatalmas volt a választék, remek a hangulat, úgyhogy igazán jól indítottuk a napot.
Ezek után átmentünk a moziba, hogy minél hamarabb átvehessük a jegyeket az utolsó Harry Potterre, aztán volt majdnem 3 óra hosszánk a film kezdetéig. Egy kicsit kétségbe is estünk, hogy mégis mit fogunk mi csinálni ennyi ideig, elvégre a plázát már kismilliószor bejártuk, újdonság és érdekesség már aligha vár ránk. Könyvesboltba értelem szerűen nem mertem beszabadulni, mert tudjuk, hogy akkor mi történik velem, szóval az is ki volt lőve. Végül azt találtuk ki, hogy szójátékozunk, de stílszerűen csakis Harry Potteres témakörben lehetett szavakat kigondolni. Viktor elkezdte a Lumos-sal, én meg S betűvel mondtam, hogy Sirius Black, és így tovább. Olyan jól elszórakoztunk ezzel, hogy észre sem vettük mennyire elröppent az a közel három óra hossza! Közben persze betegre röhögtem magam, mert Viktor nem akkora fanatikus, mint én, és nem ismeri annyira a szereplőket, neveket, varázsigéket, meg úgy az egész Harry Potter világot, és néha olyan bődületes baromságokat mondott, hogy be kellett tapasztania a számat, annyira hangosan kezdtem nevetni :D Szóval végül is nagyon jól telt el az a rengeteg idő, aztán elérkezett várva várt pillanat - mehettünk be a moziba elfoglalni a helyünket. Mondanom sem kell, hogy telt ház volt, egy tűt nem lehetett leejteni, annyira sokan voltak. Mi igyekeztünk még az elején bejutni, hogy ne kelljen egy csomó emberen átgázolni, úgyhogy szép kényelmesen elhelyezkedtünk, én készen létbe helyeztem a százas zsepimet, és vártuk a kezdést. Nagyon izgatott voltam, hiszen mindig is imádtam Harry történeteit, és kicsit furcsa volt, hogy most már filmek terén is ez lesz az utolsó rész, nem lesz tovább. Mozdulatlanul, teljes áhitatban néztem végig a több, mint két órás filmet, és most így hirtelenjében nem is tudom mit írjak róla. Egyszerűen olyan... szép volt. Megható és méltó lezárása egy olyan sorozatnak, ami emberek százait ragadta magával. Fantasztikusra sikerült a befejezés mind látványban, mind érzelmi téren, nem egy embert hallottam mindenfelől szipogni és zsepi után kutatni velem az élen. Igaz, én olyan transzban voltam, hogy arra sem szántam időt, hogy legalább a könnyeimet letöröljem, egyszerűen rátapadt a szemem a vászonra és a végéig le sem tudtam venni róla. A könnyeim csak folytak és folytak megállíthatatlanul, én igyekeztem nem megfulladni tőlük, és ahogy hallottam még sokan mások is így voltak ezzel. Nem is tudok konkrét jelenetet kiemelni a filmből, hogy melyik hatott meg jobban, egyszerűen ennek az utolsó résznek a drámaisága minden képkockánál érezhető volt. Végig ott volt bennem a feszültség, holott nagyon jól tudtam, hogy kiket fognak elveszíteni, ám mégis, mikor ténylegesen láttam a kedves, ismerős szereplőket holtan, szíven ütött a látvány. Annyi ember elveszett ebben az utolsó részben, annyira érezhető volt, hogy ez bizony vérre menő harc és nem számít, ki gyerek, ki felnőtt, kinek van családja, kinek van szerelme. Egyszerűen a háború könyörtelenül lemészárolta azokat, akik éppen útban voltak, és sajnos ezek az áldozatok sokszor igen kedvesek voltak a szívemnek. Tudtam, hogy meg fognak halni, hiszen olvastam a könyvet, de mikor így, vizuálisan is megjelenik előtted az egész... hát, én erre nem tudtam felkészülni. Persze valamilyen szinten meg volt a hepiend, de valamiért olyan érzésem volt, hogy ez közel nem volt akkora siker, mint az eddig megnyert csaták és háborúk. Túl sok volt a fájó veszteség, senki nem tudott úgy örülni, hogy jaj, végre vége van, mert egyszerűen túl nagy árat kellett érte fizetni, és ezt bizony még emésztgetni kell a szereplőknek is. Nem volt mosoly és diadalittas boldogság az arcokon, csupán a fáradtság, meggyötörtség és fájdalom.
Mikor kiléptünk a moziteremből Viktor szokásunkhoz híven megkérdezte, hogy hogy tetszett a film, én azonban meg sem tudtam szólalni. Még este, itthon is a látottak hatása alatt voltam, a fejemben ezernyi gondolat cikázott. Mikor a kocsihoz sétáltunk kifelé, akkor újra rám tört a sírás, de már nem a szomorú filmbeli események miatt, hanem mert rájöttem, hogy ezzel vége. Véget ért a nagy kaland, nem lesz több folytatás. Valószínűleg sokan nem értik, hogy miért bőgnek emberek azon, hogy véget ért egy könyv és filmsorozat, hiszen lesz majd helyette másik, meg ehhez is vissza lehet térni bármikor. Ám azok, akik Harryvel együtt nőttek fel tudják, mit érzek. Ez a történet 11 éves koromtól 23 éves koromig kísérte végig az életemet, megszínesítette, varázslatot hozott belé, és segített azon, hogy át tudjam vészelni a nehéz serdülő éveket. Harry 11 évesen kapta a meghívóját Roxfortba, én pedig 11 évesen kaptam kézhez az első kötetet. Emlékszem először félretettem, mert nem igazán érdekelt, de egy zenekari társam (akkoriban még hegedűltem) külön ajánlotta nekem, hogy nagyon jó és érdemes belekezdenem, így aztán megfogadtam a tanácsát és elkezdtem olvasni Harry Potter történeteit. Onnantól kezdve teljesen magával ragadott ez a világ, a szereplőkkel együtt nőttem fel, sőt, a kalandjaikat is velük együtt éltem át, mintha én is ott lettem volna velük. Nagyon erős kötődést érzek irántuk, hiába csupán kitalált szereplők, nekem ők olyanok voltak, mint egy második család, majd ennél az utolsó résznél jöttem rá, hogy most bizony végleg búcsút kell vennünk egymástól. Persze ettől még mindig el lehet újra merülni ebben a varázslatos világban, de valahogy olyan érzésem van, hogy egy korszak végleg lezárult. Harry is felnőtt, és mi is felnőttünk, de hiszem, hogy a Roxfort mindig tárt kapukkal fogja várni azokat, akik egy kis varázslatra vágynak.