2012. június 19., kedd

Tökéletes boldogság



A lányok álmodoznak a mesebeli hercegről, aki eljön értük és megmenti őket sivár, szürke életükből. Hiszik, hogy ez a herceg maga lesz a megtestesült tökély, aki mellett csak öröm és boldogság az élet. Én magam is ilyen voltam. Most talán azt kellene írnom, hogy ez a nézetem megváltozott, de ez nem lenne teljesen igaz. Igenis hiszek abban, hogy mindenki megtalálhatja a maga hercegét, csupán az apró részletekben változott a véleményem. Például abban, hogy nem kell tökéletesnek lennie, legalábbis a szó általános értelmét nézve nem. Sokáig szerettem volna, ha a párom megfelel a romantikus képzelgéseimnek, de tudtam róla, hogy ő nem ilyen típus. Viktor egy hűvös, magának való, zárkózott ember, aki nehezen önti szavakba az érzéseit, de ezt kompenzálva annál jobban kifejezi. Ennek ellenére foggal-körömmel próbáltam meggyőzni arról, hogy márpedig változnia kell, mert csak úgy lehetünk boldogok, ha ő megfelel az összes elvárásomnak. A vicces az egészben az, hogy mindezek mellett ő semmit nem várt el tőlem, úgy voltam neki jó, ahogy vagyok. Most már tudom, hogy fölöslegesen nyúztam őt a változtatásokkal, hiszen nem volt rájuk szükség. Nem attól lesz jobb a kapcsolatunk, ha átformálja magát valami teljesen mássá, ami az én álomképeimben szerepel, s ezzel megtagadja önmagát, hanem attól, hogy elfogadjuk egymást olyannak, amilyen. Önmagáért szerettem meg, és ezt nem befolyásolja az a tény sem, hogy nem az a tipikus álombéli herceg, akiről kislány koromban álmodoztam. Sokkal jobb annál. Rájöttem, hogy nincs szükségem eget rengető romantikus ódákra tőle, sem pedig nagy kinyilatkoztatásokra, mert ezek nélkül is tudom, mi rejtőzik a szívében, és igazából ez a lényeg. Mostanában jöttem csak rá, hogy attól még, hogy ő az ikerlángom, még nem kell olyan sablon tökéletességnek lennie, mint ahogy azt régen képzeltem, sőt, már nem is akarom. Nem kell, hogy egy tucat bájgúnár legyen, hanem maradjon meg olyan egyedi, különleges embernek, mint amilyennek született. Eleinte zavart, hogy mások vagyunk, hogy néhány dolgot hiába várok tőle, de aztán megértettem azt is, hogy ezekre soha nem is volt szükségem. Túl sokat akartam, többet, mint amennyire szükségem volt, holott ő mindent megadott nekem ezen a világon, csupán a maga sajátos módján. Ez az, amit nekem meg kellett tanulnom értékelni, s ezáltal meglátni benne a számomra tökéleteset. Mert lehet, hogy nincs fehér lova, és nem dalol szívhez szólóan az erkélyem alatt, de azt tudom, hogy nála jobban senki nem szeret ezen a világon. Ezt ő a maga sajátos kis módján mindig a tudtomra adja, csak én voltam túl pökhendi ahhoz, hogy ezzel boldog legyek. Ma már okosabb vagyok, és tudom, hogy nem kell tőle többet várnom, mint amennyit adni tud, mert amikben részem van általa így is több, mint amit egy nő remélhet a partnerétől. Csodálatos módon fejezi ki a szerelmét irántam, csupán észre kellett vennem és elfogadnom, hogy ő ezt így csinálja. Hogy mikor ő azt mondja "Szeretlek", akkor az tényleg azt jelenti, hogy szeret. Ebbe az egyetlen szóba annyi érzelmet tud sűríteni, amit mások hosszas mondatokon keresztül fogalmaznak, még sem adják át olyan jól az érzelmeket, mint ahogy ő teszi. Ebben a szóban benne van minden szerelme, minden imádata és tisztelete irántam, és ennél nem is kell több számomra. Elég, ha hozzám bújik, a karjai közé zár, és közben eláraszt a szerelmével. Egy külső szemlélődő számára talán nem látszódna ez a monumentális dolog, de nem is kell, hiszen ez csak ránk tartozik, csak nekünk kell tudnunk. Nem vagyunk kirakat-párocska, akik a többi ember elismerése végett cselekszünk. Ez az érzés egyedül rám és Viktorra tartozik, és ha más nem látja rajtunk, hogy mennyire szeretjük egymást, az legyen az ő baja. Ma már tudom, hogy sokszor a legőszintébb érzelmek a leghalkabbak és legvisszafogottabbak, hiszen mikor valami nagy fájdalmat érzünk, nem tudunk hangosan zokogni, csupán némán meredünk magunk elé, miközben arcunkon csorognak a könnyek. Így van ez a szerelemmel is - mikor valakit nagyon szeretünk, nem tudjuk azt szavakba önteni, csupán érezzük annak hatalmas erejét és végtelenségét. Én most jutottam el a döbbenetes felismerésig, hogy habár Viktor soha nem ömlengett nekem az érzéseiről, mégis oly mértékű, oly erejű szerelem lakik a szívében irántam, hogy azt emberi szavakkal képtelenség kifejezni. Végtelenül szeret engem, és én viszont szeretem őt, ennyi pedig elég a boldogságunkhoz. Érzem, hogy a karjai közt nyugalomra, biztonságra leltem, s hogy habár két teljesen különböző világ vagyunk, így alkotunk egy egészet. Na EZ a tökéletes boldogság :)


 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése