Döntések

Elmélkedem.
Néha az embernek nagyon nehéz döntéseket kell hoznia. Az is megesik, hogy a döntést nem mi magunk hozzuk meg, de el kell fogadnunk. Én magam is nem egyszer éltem át ilyet, és nem volt könnyű. Sosem volt az. Viszont szükséges. A továbblépéshez, a megújuláshoz valami nagyon nehezet kell lépnünk, ami sokszor fáj, könnyeket csal a szemünkbe, vagy szimplán csak félünk tőle, mert az valami új, valami más és szokatlan, amit nem ismerünk. Minden ember került már hasonló helyzetbe. Ilyenkor kell nagyon erősnek lenni, és én ezt sajnos nem mindig mondhatom el magamról. Hajdanán borzasztó gyenge ember voltam - lelkileg gyenge. Még a mai napig is előfordul, hogy ellágyulok, vagy megsajnálok valakit/valamit, és húzom-halasztom az elkerülhetetlent, de végül be kell látni, ha eljött az idő. Mennyi mindentől vettem már búcsút életemben... Egy destruktív életformától, ami kiszívott belőlem minden jókedvet. Sok ismerőstől, akik kihasználtak és félreismertek. Egy életmódtól, ami minden téren megmérgezett. Egy munkahelytől, ami csupán egy rossz kezdet volt. Egy lánytól, aki valamikor én voltam. És egy baráttól, aki nagyon sokat jelentett nekem. Igen, sok mindent el kellett engednem életem során, és biztos lesz is még ehhez hasonló, hiszen minden változik. De azt hiszem minél több dolgot tudok elengedni az évek során, annál könnyebb lesz megérteni ennek a miértjét, és minden fájdalmas pontja ellenére el tudom fogadni. Nem az a nehéz benne, hogy a döntést meghozzam, hanem hogy a következményeivel együtt éljek. Az élet sosem volt könnyű, de én hálás vagyok minden nehézségért és veszteségért, amit el kellett szenvednem, mert hála nekik már nem vagyok az a védtelen, sírós kislány, aki egykor voltam. Erősebb vagyok. Az érzékenységem természetesen jellemi sajátosságom, így sohasem leszek jégszívű szörnyeteg - ha megvágnak vérzem, ha megrúgnak érzem a fájdalmat, s ha megbántanak sírok. Ám ezek ellenére már nem zuhanok magamba, ha egy szükséges változás szomorú következményekkel jár. Meggyászolom a veszteséget, majd tovább lépek, mert ez az élet rendje. Egy valami viszont állandó - sosem felejtek. Megszakadhatnak kötelékek emberek között, és véget érhetnek kapcsolatok, amiknek eljött az idejük, de a szeretet, melyet éreztem nem halványul el soha. Akit én egyszer a szívembe engedek, annak ott bérelt helye van. Egy kellemes, békés, meleg zug, ahonnan nem kell elmennie. Így igazából mindenkit megőrzök magamban, aki valaha fontos volt nekem. Talán ezért is megy olyan könnyen az elengedés - mert rájöttem, hogy habár fizikálisan nem lehetek többet együtt az illetővel, de ha a szívemben ott marad, akkor igazából el sem veszítettem. Persze ez a mai materialista világban eléggé szokatlan szemlélet, hiszen amit nem láthatunk, nem érinthetünk, nem érzékelhetünk nap mint nap, az nincs is ott velünk. Én nem így gondolom. Mindenki, akihez valaha közöm volt, akikkel szoros kapcsolatban voltam itt vannak velem. Nem kell őket látnom, megérintenem, érzékelnem ahhoz, hogy a távolból továbbra is szeressem őket :) Igen, el kellett váljanak útjaink, de én attól nem szűntem meg szeretni őket. És habár le kellett szállniuk a vonatomról, nem kísérhetnek el a végállomásig, én mégis mindnyájukról őrzök egy fényképet a képzeletbeli tárcámban. Ez engem boldoggá tesz :)