Szuperjó szerdák

Mint ahogy a cím is sejteni engedi, a szerdai napok igen különlegessé váltak számomra. Ilyenkor táncórán vagyok, ami olyan remek élmény, hogy hosszú ideig feltölt pozitív energiával és elfeledtetni velem a problémáimat. Lenne min aggódnom, hiszen a tüdőproblémám kiújulóban van és eléggé betegeskedem, mégis ez a másfél óra, amit hastáncon töltök szinte csodát tesz velem. Egyszerűen imádom, rajongok érte, meg sem tudnék lenni nélküle! Egyik barátnőm nemes egyszerűséggel csak táncmániásnak nevez, de igaza is van. Amióta megtaláltam a nekem megfelelő csoportot és tanárt szinte megszállott lettem, minden szabad percemet gyakorlással töltöm, és igyekszem kivenni a részem a közös munkákból. El se tudom mondani micsoda felszabadító, örömteli érzés ezzel foglalkozni. Mostanra már nem telik el úgy napom, hogy ne hódoltam volna táncolási szenvedélyemnek, de nem is bírnám ki tánc nélkül. A hideg hónapok ilyen szempontból nagyon praktikusak, ugyanis a vastag télikabát rejteke alatt gyönyörűen lehet különféle hastáncmozdulatokat gyakorolni :P Ebből is látszik, hogy minden adandó alkalmat megragadok a fejlődésre, vagyis nagyon komolyan veszem ezt a fajta önkifejezést, ezt a művészetet.
Ma olyan jóleső, őszinte, elismerő kritikákat kaptam a tanárnőmtől, hogy még hazafele a buszon sem tudtam levakarni az arcomról az elégedett mosolyt. Az utasok többsége gondolom nem tudott mire vélni, de én valahol máshol jártam lélekben - valahol a felhők fölött ugrándoztam boldogságomban. Tanárnőm ugyanis közölte, hogy eszméletlenül szépen táncolok, és hogy még soha senkit nem látott ilyen lágyan, ilyen finoman mozogni, mint engem. Tollpihéhez hasonlított, olyan könnyedek a mozdulataim, én pedig csak irultam-pirultam (ami szerencsére a félhomályban nem látszott) és jó szokásomhoz híven vigyorogtam, mint a vadalma, meg hálálkodtam a kedves szavakért. És igazából tudom, hogy ezek nem bókok, mert a tanárnőm nem az a fajta ember, aki csak úgy hízelegne másoknak, hogy simogassa az egójukat - ő azt mondja, amit valóban gondol, így aztán még inkább megmelengeti a szívemet a kritikája. Végre elismerésben van részem, őszinte, igazi elismerésben, ez pedig hihetetlen módon motivál arra, hogy jobb és jobb legyek. Szeretnék neki és önmagamnak is megfelelni, és végre szerves része lenni a hastáncos szférának. Elég volt abból, hogy csak itthon, a négy fal között táncolgatok, szeretném megmutatni magam a világnak. Így is túl sokáig hagytam, hogy legyűrjön a kisebbségi komplexusom, holott sok más művészeti ághoz hasonlóan ehhez is van tehetségem, akkor meg miért hagynám elveszni? Inkább kiaknázom a lehetőségeimet, és lelkiismeretesen, szenvedéllyel haladok azon az úton, amit magaménak érzek. Nagyon remélem, hogy a mostanában kicsit ingázó egészségi állapotom nem fog közbeszólni abban, hogy jövő hét szerdán és utána is jöhessek, mert rá kellett jönnöm, hogy ez nem csak a testemnek, de a lelkemnek is jót tesz. Mintha mindkettőt edzenénk egyszerre, és erről a csodás élményről nem szeretnék lemondani. Bár magamat ismerve én még akkor is elvonszolnám oda magam, ha közben kiköpném a fél tüdőmet, szóval "nincs akadály, mi elébem áll", ahogy Giacimo mondotta volt a Hüvelyk Pannából :)