Első körben sajnos egy számomra fájó, szomorú dologról kell említést tennem, ugyanis meg kellett válnom egy nagyon régi, nagyon kedves barátomtól. Volt nemrégiben egy bejegyzésem, amiben páran megkérdeztétek, hogy mi szegte ennyire a kedvemet - nos, most már elmondhatom, hogy ezzel a bizonyos baráttal való beszélgetés. Hosszú évek óta ismertük és szerettük egymást, de sajnos az idő múlásával mind a ketten éreztük, hogy ez nem működhet tovább. Egyre több volt közöttünk a feszültség, sok volt a nézeteltérésünk, beszélgetni pedig már csak nagyon ritkán beszélgettünk - akkor is zömében semleges dolgokról, vagy csak szemrehányóan viselkedtünk egymással, mert nem tudtuk elfogadni a másik személyiségét, illetve sajnos nem foglalkozott velem annyit, mint kellett volna, a saját problémáival és szívfájdalmaival viszont annál inkább. Mondjuk úgy, hogy évek óta csak lelki szemetesládaként funkcionáltam, így viszont a mély baráti érzések is halványulni kezdtek. Részemről még az is közrejátszott, hogy irdatlan mennyiségű negatív energiát kaptam ettől az illetőtől, amik szabály szerűen elszívták az erőmet. Nem tudom ki mennyire hisz ilyesmiben, de én a saját bőrömön tapasztaltam. Akárhányszor levelet kaptam tőle, mindig görcsben állt a gyomrom, szinte éreztem, amint az a sok kellemetlen érzés átáramlik belém, amiktől borzalmasan szenvedtem. Alapjáraton nagyon vidám, nagyon pozitív felfogású ember vagyok, mégis mikor vele beszélgettem, vagy főleg beszélgetés után úgy éreztem, hogy az életem semmit sem ér, minden vacak és értelmetlen, egyszóval nagyon rossz érzés volt. Régóta próbálkoztam megtenni ezt a lépést, de végül mindig úgy alakult, hogy adtunk egymásnak egy sokadik második esélyt. Végül ő sokallt be és ő mondta ki, hogy akkor vessünk véget ennek, mert nem lát más megoldást erre az egészre. Ennek egyébként örülök, mert végre ő is belátta, hogy ez az állapot tarthatatlan. Én nem szeretnék csak azért valaki mellett lenni, hogy üljek a kispolcon, mint valami dísztárgy, ami az illető számára a múlt utolsó darabkáját szimbolizálja. Nem akartam hasznavehetetlen ember lenni, aki csak úgy van, de sem barátként, sem pedig tanítóként, tanácsadóként nem lehet a másik segítségére. A beszélgetéseink egyre ritkultak, azok hangulata sem volt éppen kellemesnek nevezhető, ezért végül megtettük azt, amit már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennünk. Útjaink külön váltak, s nagy valószínűséggel soha nem fogunk többet hallani a másikról. Én legalábbis szándékosan nem tervezek vele találkozót, sem bármilyen más kapcsolatfelvételt. És habár csúnyán hangozhat, valahogy megkönnyebbülést érzek, mióta ez megtörtént. Habár nagyon szerettem az illetőt, borzasztó rossz hatással volt rám lelkileg. A negatív életszemlélete, az emberek (és főként a nők) iránt érzett utálata, az állandó önsajnáltatásai teljesen lemerítettek, s mióta ezekben nincs részem, valahogy én is jobban érzem magam. Talán tényleg csúnyán hangzik mindez, hiszen egy hosszú barátság után ilyesmit írni nem szép dolog, mégis... ezt érzem. És habár szerettem az illetőt, még sem tagadhatom, hogy az egész lénye mérgező hatással volt rám. Most, hogy ő már nincs kétségtelenül új életet kezdhetek, amiben már semmilyen szándékos negativitásnak nincsen helye. Persze nyilván az élet nem csupa szépség és mosoly, de többet senkitől nem fogom hagyni, hogy ilyen masszív dózisban rombolja a lelki békémet. Ettől függetlenül meg kell jegyeznem, hogy ezen személy rendkívül jó ember volt és én nem neheztelek rá semmilyen szándékos, vagy szándék nélküli rossz cselekedeteiért, hiszen emberek vagyunk mind és követünk el hibákat. Azt is elismerem róla, hogy nagyszerű lélek, csak sajnos a csodás tulajdonságainak 90%-át elnyomja a mániákus depresszióra való hajlama és az, hogy képtelen hinni bármiben is. Mindettől függetlenül hálás vagyok neki, mert neki köszönhetően erősebb ember lettem. Neki szeretném ajánlani az Eleven Hold zenekar Provisorium című számát, aminek szövege úgy hiszem tökéletesen illik a helyzetünkre, s rejlik benne egy csöpp kis üzenet számára a további életéhez. Remélem egyszer eltéved ide és meghallgatja. (a videót nem muszáj figyelembe venni, ugyanis csak azért választottam, mert ez volt az egyetlen, ahol az eredeti zongorás-hegedűs verzióban hallható ez a csodálatos dal)
Erről a témáról többet ne is essék szó, mert a múlt már megtörtént, változtatni nem lehet rajta és nem is akarok. Tovább kell lépni, és abban biztos vagyok, hogy ezek után az életem teljesen új fordulatot fog venni, vélhetőleg pozitív irányban.
És ha már pozitív dolgok, meg is említenék egyet!
Augusztus közepe táján egy barátnőm javaslatára látogatást tettem a gótikus hastáncosok egyik óráján. Ezen barátnőm már egy éve ott táncolt, s mikor meséltem neki mennyire hiányzik az életemből a tánc, rögtön felajánlotta, hogy nézzem meg őket. Bevallom eleinte voltak kétségeim, mert ha meghallottam azt a szót, hogy gothic bellydance, mindig valami lésújtóan szánalmas, talpig fekete maskarába öltözött, vonagló nőt láttam magam előtt (ezekre sajnos van is példa, youtube-on lehet nézelődni a mazochistáknak). Viszont szerencsére nem vagyok az a fajta ember, aki mindenkire ráhúzza a vizes lepedőt és elhamarkodottan ítélkezne, így sok év kihagyás után elmentem egy ilyen különleges hastáncórára. Egyrészt nagyon furcsa volt újra hastáncolni, hiszen az, hogy az ember itthon gyakorol csupán egy dolog. Ott viszont faltól falig tükör-teremben voltunk, ahol minden mozdulatomat láttam, no és persze a tanárnő állandó jelleggel adta az instrukciókat, hogy min finomítsak, javítsak, mire figyeljek. El voltam én már ettől szokva. Azóta viszont igyekszem minél gyakrabban járni órákra, ugyanis hála nekik ismét felfedeztem magamban a tánc iránti szenvedélyt, a fejlődni vágyást, hogy jobb és jobb legyek. Judit fantasztikus tanárnő, hihetetlenül emberközeli és egyáltalán nem elérhetetlen, éteri magasságokba helyezi magát, sőt. Velünk együtt nevet, viccelődik, és kicsit sem játssza a dívát. Szimpatikus a tanítási módszere is, ami ugyan eltér a szokványostól, mégis nekem bevált és szeretem. Szokni kellett (és talán még kell is), de érzem, hogy végre jó helyen vagyok jó emberek közt :) Nagyon szimpatikus számomra az, hogy a technikai tudás mellett a kreativitásra is nagy hangsúlyt fektetünk. Judit szereti megjelenni látni a bennünk élő fantáziát, hogy miként oldunk meg egy feladatot, az órák végén pedig megbeszéljük az élményeinket. Ez így együttesen annyira remek dolog, hogy szinte terápiás jelleggel bír nálam. És szerencsére a gótikus jelző nem azt jelenti, hogy állandóan talpig feketében vonaglunk egy melankólikus számra, hanem inkább azt, hogy miként tudjuk megjeleníteni a fantáziavilágunkat. Ez az egész csoport arról szól, hogy merjünk mások lenni. Egyéniségek. Nem kell beleolvadnunk a bűbáj-mosolyú, tiritarka ruhás táncosnők csillogó világába, ha az nekünk nem kényelmes. Helyette betehetünk valami kellemes északi metal zenét, vagy valami elvont, keleties furcsaságot dubsteppel fűszerezve, és úgy mozoghatunk rá, ahogy az természetesen jön belőlünk - mindezt persze azért a hastánc egészséges keretein belül tartva. Borzasztóan tetszik ez a szabadszelleműség, egyszóval úgy érzem megtaláltam a helyem a táncos szférában. Persze tisztában vagyunk mindannyian, akik oda járunk, hogy egy nagyon támadott csoport tagjai vagyunk, sokan nem képesek befogadni a társaságot, de minden újításnak idő kell, mire az ember gyomra beveszi. Biztos vagyok benne, hogy idővel a gótikus hastánc szóra már nem egy talpig feketében vonagló nő képe fog másokban élni, mint ahogy anno nekem, hanem valami különleges, misztikus, éteri táncosé, aki előadásával lenyűgözi a közönségét. Én mindent meg fogok tenni azért, hogy ezt a célt valamikor elérjem :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése