Az én őszinte bejegyzésem

Ez a post egyetlen embernek szól, aki valószínűleg nem is olvassa az oldalamat. Ez persze engem nem tart vissza attól, hogy itt és most a legőszintébben leírjam róla és a régebbi kapcsolatunkról azt, amit valójában mindig is gondoltam. Mivel ő is volt szíves megemlíteni pár szó erejéig az eszmefuttatásában, ezért most azt hiszem neki is jár egy hasonló élmény. A többi laikus olvasómnak csupán annyit mondanék, hogy ne is törődjenek ezzel a kis kitöréssel - ki akarom írni magamból azt, ami már évek óta nyomja a lelkem, és ezt valószínűleg senkinek nem lesz kellemes olvasni. Inkább ne is törődjetek vele, mert ez most csak miattam, az én elégtételem miatt születik meg.

Több, mint öt éven keresztül voltál az életem része, de most úgy érzem bárcsak soha ne ismertelek volna meg. Azt kívánom bár nyomtalanul eltűnnél és felszívódnál a semmiben, hogy ne is halljak rólad soha többet. Önző vagy, telhetetlen, hálátlan és rosszindulatú. Nem is értem hogy fecsérelhettem rád annyi időt, annyi szeretetet, amit te sosem tudtál megfelelően értékelni. Mert valamikor szerettelek, de napról napra, szóról szóra haladva elérted, hogy a szeretet megvetésbe és gyűlöletbe váltson át. A szeretet iránti kapzsiságod szavakkal ki sem fejezhető, önzőséged pedig nem ismer határt. Elvártad volna tőlem, hogy a sokadik bőrt lenyúzva magamról pátyolgassalak és egyengessem az utadat, miközben semmivel sem voltál képes megelégedni. Sokszor a saját szükségleteimet és a magánéletemet szorítottam háttérbe miattad. Az igaz szerelmemet is, pedig neki a kisujja is többet ér nálad. Mégis, miattad sokszor elhanyagoltam őt, csak hogy a te szánalmas roncs lelkedet gyógyítgassam. Nem tudom mit vártál volna még tőlem. A veled töltött évek alatt csupán számtalan testi és lelki betegséget szereztem, sebeket, melyek talán soha nem fognak begyógyulni, mert túlságosan közel engedtelek magamhoz, túlságosan szerettelek, te pedig mocsok módon még most is bántasz. Képtelen voltál értékelni mindazt, amit érted tettem. Elvártad volna, hogy az utolsó leheletemig kitartsak melletted, miközben elszívtad belőlem minden energiámat. Igen, elvásásáraid, azok aztán voltak és vannak most is, csak éppen magad felé vagy engedékeny. Azok, akik a szeretteid lesznek tegyenek meg érted mindent, mert te vagy a szegény, szerencsétlen rászoruló. Szolgáljanak téged, hiszen ez a dolguk, te pedig közben nyugodtan elszívhatod belőlük az erejüket. És ha valaki egyszer mer nemet mondani, az lesz a mocsok, hűtlen, gyenge ember, aki magadra hagyott. Hát tudd meg, hogy ezerszer inkább vállalom a hamis, megvető kijelentéseidet, mint hogy tovább roncsoljam magam azzal, ami vagy. Bizonyára vacak tanító és "spirituális mester" vagyok (te viszont nyilván briliáns és megvilágosodott elme), de már nem érdekel. Sikerült elérned, hogy azt a szeretetet, melyet legutóbb megírtam itt és megelőlegeztem neked most végképp elveszítetted és a helyére csalódottságot, megvetést, gyűlöletet ültettél. Te vetetted el bennem a magot, hát ebben a bejegyzésben le is szakíthatod munkád keserű gyümölcsét. Tudd meg, hogy szeretettel vegyes nosztalgiával gondoltam eddig rád, mikor eszembe jutottál. Mindig elmélkedtem azon, vajon jól megy-e a sorod, vajon mi történik veled, de azok után, amikben részesítettél ez a jóindulatú, naiv álomkép szertefoszlott és helyét átváltotta a valóság. Az, hogy rájöttem milyen ember is vagy valójában. Sosem ismertelek, és te sem ismertél soha engem. Öt éven keresztül egy olyan embert tartottam legjobb barátomnak, aki nem is létezik, te pedig soha nem ismertél és nem is szerettél, ha képes voltál rólam olyasmiket írni, amiket olvashattam. Ezzel azt hiszem minden tőled telhetőt megtettél azért, hogy véglegesen megutáltasd magad velem és kiölj minden szeretetet belőlem irántad. Most már nem érzek irányodba mást, csak megvetést és szégyent, amiért egyáltalán valaha is szóba álltam veled. Ha tudom, hogy ez lesz a vége, soha nem engedlek ilyen közel magamhoz. Elképedve nézem a mohóságodat és azt, hogy mennyire nem vagy képes értékelni az emberi szeretetet. Hogy soha nem érezted át annak a jelentőségét, mennyi mindent megtettem érted és mennyire fontos voltál nekem. Hogy mennyire az életed része akartam lenni, és nem csak egy napló, akinek néha kipanaszkodhatod magad. A barátod akartam lenni, mert fontos voltál nekem, de mindent elrontottál, s most, mindennek a végén még képes vagy rám kenni az egészet, hogy én vagyok a hibás, mert nem voltam elég kitartó. Soha nem fogom neked megbocsátani a szavaidat, sem pedig azt, hogy öt évet elvettél az életemből. Hálátlanságod fölött pedig képtelen vagyok napirendre térni. Talán akkor lettem volna a szemedben jó barát, ha minden melletted való szenvedésem ellenére veled maradok, hogy ott porosodhassak a polcodon, s te ezáltal annyi energiát szívhatsz ki belőlem, amennyit nem szégyellsz. Hát tudd meg, hogy senki kedvéért nem vagyok hajlandó feláldozni magam. Rá fogsz majd jönni idővel, mikor már mindenkit elmartál magad mellől, mikor már senki nem bírja tovább elviselni az önzőségedet és az önsajnáltatásaidat, hogy valamit nagyon rosszul csináltál. Mert egyedül fogsz maradni, mint a kisujjam, és akkor majd szégyenkezve, sajnálattal és megbánással a szívedben fogsz azokra gondolni, akik szeretni akartak téged. Akkor majd fogod tudni értékelni azt, amit adtam neked. De ahhoz előbb fel kell nőnöd.