A jókedvbe könnyek vegyülnek...

Olyan szép napom volt. Ma átjöttek hozzám a barátnőim - régiek és újak is - és együtt csaptunk egy kis karácsonyi ünnepséget aranyos ajándékokkal, sok kajával, finomságokkal, nevetéssel. Én személy szerint remekül éreztem magam, és fogok is majd erről részletesebb beszámolót írni, de most...
... mikor Viktor hazaért már láttam, hogy valami nem stimmel vele. Komor arccal állt elém és közölte, hogy a nagymama eltávozott közülünk... sajnos nem bírta a harcot... Még megvárta, amíg mindenki elbúcsúzik tőle, és rá öt percre már el is ment...
Míg mi a lányokkal ünnepeltünk, addig Viktor a többiekkel meglátogatta a mamát a kórházban, mert ma volt a 82. születésnapja. Sajnos ez volt az utolsó alkalom, hogy láthatta őt.
Bevallom bűntudat gyötör, mert úgy érzem nekem is ott lett volna a helyem - fogni Viktor kezét, anyósomat vigasztalni, együtt gyászolni a családdal. Persze mindenki azzal nyugtatgat, hogy nem tudhatta ezt senki előre, viszont a fogadás már egy hónapja le lett fixálva és mindenki messziről utazott hozzánk - nem akartam már lemondani, és vágytam is a többiek társaságára. Nagyon jól is éreztük magunkat, mégis... olyan rossz szájízt hagyott bennem ez az egész. Viktor sietett is haza hozzám, mert rám volt szüksége. Mikor elmondta mi történt, kezembe temetett arccal zokogtam vele együtt, összeborulva. Igazság szerint sejtettük, hogy ez lesz, de azt nem, hogy ilyen hamar és hogy pont most.
Felemás érzések vannak most bennem. Volt egy remek napközbeni bulim, ahol remélhetőleg mindenki jól érezte magát, ahol sokat nevettünk, beszélgettünk, eszegettünk és örültünk egymásnak - és volt egy szomorú estém, ahol a mama elvesztését sirattuk a férjemmel. Szerencsére anyósom egyáltalán nem neheztelt rám, megértette a dolgot. Úgy volt vele, hogy Viktor engem is képviselt, és talán mintha egyfajta megkönnyebbülést is hallottam volna a hangjából az esti telefonálás során. Mintha megbékélt volna a lelke, hogy a sok hónapnyi szenvedés után az édesanyja végre megpihenhet ott, ahol nincsenek fájdalmai. Én persze csak akkor fogok megnyugodni, mikor anyósomat megölelhetem és egy picit együtt sírdogálhatunk. Szomorú befejezése ez a napnak, de azért voltak nagyon jó pillanatai is. És habár elvesztettük egy szerettünket, ebben is meg kell látni a jót - most már egy szebb helyen van, kínoktól mentesen. Nyugodjék békében.