2013. április 21., vasárnap

Egyedüllét




Alapjában véve társasági ember vagyok. Szeretek emberek között lenni, főleg a szeretteimmel, és jól esik, mikor nem vagyok egymagam, hanem körülvesznek azok, akik sokat jelentenek számomra. Nagyon szeretem a családomat, a férjemet, a barátaimat. Mégis valamiért úgy érzem, hogy most jobban esik távolságot tartani, mint közel engedni. Nem haragból, dacból, vagy depresszióból adódóan teszem ezt, csupán azért, mert most ez esik jól a lelkemnek. Sokan nem szeretnek egyedül lenni. Én ebben is más vagyok, mert időről időre nagy szükségem van arra, hogy elvonuljak a világ elől és egy kicsit bezárkózzak a saját kis világomba. Ilyenkor napjaim telnek el úgy, hogy alig váltok pár szót másokkal, helyette inkább az ablak előtt ülök és tűnődöm, gondolkodom. Ez egyfajta regenerációs időszak számomra, ami olyankor bukkan fel az életemben, mikor mind fizikailag, mind lelkileg szükségem van egy kis csöndre és távolságtartásra. Ilyenkor nem szeretek beszélgetni másokkal. Talán furcsa lehet a viselkedésem, de számomra ezek az elvonulások nagyon fontosak. A legjobb az lenne, ha ilyenkor elvonulhatnék egy erdei házikóba és csak ülnék a teraszon, bámulva a semmibe. Sokszor azon kapom magam, hogy habár nyitva vannak a szemeim, még sem látom, nem érzékelem a külvilágot, mert a tudatom valahol teljesen máshol jár. Azt hihetnénk, hogy ilyenkor az ember próbál egyről a kettőre jutni néhány fontos dolgot illetőleg, de nálam másként van. Én ilyenkor nem gondolok semmi nagy horderejű témára, mert pont ezeket szeretném a hátam mögött hagyni. Mikor rám tör az egyedüllétre való vágy, akkor a gondolataim mindenfelé elkalandoznak. Imádom például, mikor a napfény játékát nézhetem a fűszálakon, vagy mikor egy poszméh röptét figyelhetem. Van, mikor egy apró porszem útját követem a szememmel, vagy csak szimplán magamba szippantom a környező világ békességét és nyugalmát és konkrétan üres az elmém. Nem gondolok olyankor semmire, csupán vagyok, meditálok, létezem. Olyankor úgy érzem magam, mintha lenne egy merengőm, akárcsak Dumbledore professzornak, és én egyenként húzogatom ki a fejemből a gondolatokat, melyektől egy kis időre szeretnék megszabadulni. Tényleg olyan érzés ez, mintha teljesen kiürülnék és újra alkotnám magam. Ez a szép, tavaszi idő tökéletesen alkalmas a feltöltődésre. Van, mikor az ember arra vágyik, hogy kiadhassa magából az érzéseit, hogy valakinek elmondhassa a problémáit, átbeszélhessen mindent, ami a szívét nyomja. De én most olyan napokat élek meg, mikor saját magamban kell megkeresnem a belső békét és nem másoktól várnom segítséget. Eljön még az ideje annak is, de most egy belső utazásra vágyom, mikor kilépek térből és időből és csak elmélkedem, sodródom, utazom a tudatalattim világában és közben magamba fogadom azokat az energiákat, amikből jó ideje kifogytam. Nagyon rám fért már ez, és milyen jó is kicsit egyedül lenni!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése