Ismerj meg! - 4. rész

Hiszek a karmában. Mindig is úgy gondoltam, hogy mostani cselekedeteink hatással lesznek későbbi életszakaszainkra, de akár következő életeinkre is, így próbálom ennek szellemében okosan élni az életem. Persze gyarló ember vagyok én is csupán és néha hibázom, vagy a rossz útra lépek, de belül, mélyen mindig igyekszem a lehető legjobb ösvényt kiválasztani a sok közül, mert hiszem, hogy amit most cselekszem, az a későbbiekben ilyen-olyan formában, de még hatással lesz az életemre. Nem szeretnék semmi olyat csinálni, amivel esetleg később valami rossz okozatot hozok a fejemre. A tudatos élet persze nehéz és nekem sem sikerül mindig úgy cselekednem, ahogy szeretném, de azért próbálkozom. Hiszem, hogy ahogy most élek a jelenben, az hatással lesz a jövőmre is, akár az egészen távolira is. Próbálok jó életet élni, hogy ezáltal jó dolgok történjenek majd velem.

Hiszékeny vagyok. Ez valószínűleg a végtelenül naiv természetemnek köszönhető, ugyanis amilyen kis mulya tudok néha lenni, könnyen el lehet velem hitetni bármit. Egyrészt azért, mert valamilyen rejtélyes okból kifolyólag még próbálok bízni az emberekben és remélem, hogy nem csapnak be, nem vernek át, aztán sokszor kiderül, hogy csak rászedtek és jót röhögnek rajtam a hátam mögött. Jó lenne, ha tudnék tanulni ezekből az esetekből, de az emberek iránti végtelen bizalmam és reményem valamiért arra ösztönöz, hogy próbáljak újra és újra bizalmat szavazni nekik. Emiatt sajnos állandóan az orromnál fogva vezetnek, pláne ha lelki téren meg tudnak fogni valamivel. Másrészt ha valami hitelesen van elém tálalva, akkor simán elgondolkodom annak igazán, főleg ha nem akarják rám tukmálni. 

Különc vagyok. Mindig is kilógtam az átlag emberek közül, de ez valahogy sosem zavart. Nem szánt szándékkal csináltam, sosem volt célom a polgárpukkasztás, sőt, ha lehet legszívesebben elbújnék a világ elől, de valamiért az önmegvalósításom és önkifejezésem feltűnő szokott lenni (már az átlag mércét nézve, mert annyira azért nem vagyok extrém). Nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam mások, én minden körülmények között igyekszem hű maradni önmagamhoz, és ha ez azzal jár, hogy mások különcnek tartanak, hát egészségükre. Nekem ettől semmivel sem lesz rosszabb, nem érzem magam kitaszítva a társadalomból, mert nem is akarok a robotok közé tartozni, ahol mindenki ugyanolyan ruhát, ugyanolyan frizurát és ugyanolyan személyiséget visel. Nagyon összetett jellem vagyok, sokféle arcom van, de mind hozzám tartoznak, és akkor érzem jól magam a bőrömben, ha ezt nem kell rejtegetnem. És miért is kéne? Akinek nem tetszem, ne nézzen rám. Ennyi. 

Harry Potterrel nőttem fel. Bizony, én magam is 11 éves voltam, mikor az első HP kötetet kézhez kaptam, akárcsak Harry. Aztán azt hiszem kb. 3-4 évig tényleg teljesen együtt cseperedtem fel vele, mert akkoriban még minden évben jött ki egy újabb kötet, aztán a vastagabb könyvekhez közeledve már eltolódott az idő, többet kellett várni rájuk és én is idősebb lettem, de ettől még ugyanúgy megmaradt az az érzésem, hogy Harryvel együtt mentem végig minden kalandon. Talán pont a korom miatt tudtam magam beleképzelni minden élethelyzetébe, pedig ezek aztán koránt sem szokványos dolgok voltak, mégis könnyedén ment. Csodálatos érzés volt, hogy ez a sorozat vált életem legmeghatározóbb művévé, mert nem csak könnyed szórakozás és humor található meg benne, hanem rengeteg életbölcsesség is, amik elgondolkodtatják az embert. Annyit tanultam Harry mellett, mint sehol másutt. Csodás értékeket közvetített felém és azt hiszem nagyban hozzájárult a mostani személyiségem, értékrendem kialakulásához is. A benne lévő szereplők igazi példaképpé nőtték ki magukat számomra és tudom, hogy mindez borzasztó giccsesen és gyerekesen hangzik, de akinek tényleg végig kísérte az életét ez a könyvsorozat az tudja miféle mágia lakozik ezekben a könyvekben. 

Antiszociális vagyok. Ezt az utóbbi időben sikerült végre elfogadnom és most már nem is szépítem. Nem vagyok társasági ember. Nem szeretem a tömeget, nem szeretek új társaságot megismerni és úgy általában idegenekkel is félve barátkozom, mert félek az elutasítástól és attól, hogy nem tudnak elfogadni. Persze a régi baráti körömben otthonosan mozgok, ők már ismernek engem és tudják a dilijeimet, de az valahogy sosem volt az én asztalom, hogy odamenjek egy vadidegen társasághoz és találjam fel magam. Sokkal inkább az a típus vagyok, aki csöndben elüldögél a sarokban, aztán ha hozzám szól valaki, akkor természetesen készséggel válaszolok. Alapjáraton barátságos ember vagyok, szóval nem fogok senkit tarkón vágni, mert hozzám merészel szólni, csak nehezen nyitok mások felé. Bulizni nem szeretek, a nagy összejövetelek sem az én műfajaim (már ami ilyen 10 fő felett van), és csakis a megszokott ismeretségi körömben tudok felszabadultan mozogni. Mihelyst új ember van közöttünk bezárkózom és átmegyek külső szemlélődőbe. Ilyenkor a legtöbben azt hiszik rólam, hogy rosszkedvű vagyok, pedig nem, csak nem tudok mit kezdeni az új helyzettel.