Reménytelenül romantikus vagyok. Szerintem az én szívem cukorsziruppal van tele, mert borzasztóan vágyom az igazi, régimódian romantikus dolgokra, szinte szívom őket magamba. Amit mások giccsesnek és nyálasnak tartanak, attól nekem biztos, hogy hatalmasat dobban a szívem. Imádom a romantikus filmeket, mindent, ami az őszinte, igaz érzelmeket vetíti elém, mert nagyon ritkán találkozik vele az ember. Tisztában vagyok vele, hogy manapság a hercegek már nem jönnek fehér lovon és a királylány sem mindig várja meg a megmentőjét, de ha nagy ritkán találkozok pár igaz, őszinte érzelmeket felvállaló emberrel, akkor minél többet próbálok belőlük magamba szívni, mert olyan szép és olyan ritka látvány egy szép szerelmespár. Meghatódom, ha egy fiú kezében vörös rózsát látok (pláne ha még zavarban is van hozzá, az olyan aranyos), de attól is el tudok érzékenyülni, mikor egy pár őszinte, szerelmes csókot vált egymással. Szeretem nézegetni a szerelmes embereket, olyan szépek :) És sajnos ritkák. Mintha manapság az emberek nem mernék felvállalni, hogy érző lények, mintha a szerelem, a gyengédség és a törődés valami szégyellni való dolog lenne. Jó, nyilván nem kell kiteregetni, meg világgá kürtölni, hogy két ember mennyire szereti egymást, de azért felvállalni még lehet, hiszen ebben semmi ciki nincs, sőt. A romantika csodálatos dolog, és habár néha kicsit cukormázas, attól még az én lelkemnek nagyon nagy szüksége van rá. És talán másokénak is :)
A tündérmesék megszállottja vagyok. Imádom ezeket a régi, klasszikus történeteket, de ami azt illeti az újakat sem vetem meg. Legyen bennük csipetnyi varázs, csillámpor, kaland és szerelem, s ezzel az én igényeim tökéletesen ki vannak elégítve. Valahogy annyira elvágyódom ebből a világból egy másikba, a csodák birodalmába. Nem tudok ebből kinőni, lazán olvasgatok a villamoson tündérmesét és írni is legjobban ezeket szeretem. Imádom, mikor szárnyal az emberi fantázia, mikor túllépjük a korlátainkat és mesés, tanulságos történeteket találunk ki, amik aztán másokhoz is eljutnak. Szerintem aki a szívében egy kicsit gyerek marad, az sosem nő ki a mesékből, hiszen mindig jó egy kis nosztalgia erejéig felidézni a régi kedvenceket. Az sem mellékes, hogy jó érzés a valóság talajától elrugaszkodni egy kicsit. Én örökké imádni fogom őket, az biztos :)
Nagyon érzékeny vagyok. Ezt a témát félig-meddig már kifejtettem a "Könnyen elsírom magam" részben, de azért írok még róla pár szót. Azért vagyok ilyen, mert érzelem vezérelte ember vagyok, mindent nagyon mélyen és nagyon erősen érzek, így aztán a rossz is dupla olyan erős hatással van rám, mint másokra. Ha megbántódom, napokig, sőt, hetekig képes vagyok rágódni rajta és szomorkodni. Nem túl jó érzés, pláne mikor látom a szeretteimen, hogy minden szavukkal óvatosan bánnak, mikor velem beszélnek, de hát az ember nem bújhat ki a bőréből. Azért az évek alatt igyekeztem erősödni, mert ha nem edződöm hozzá ehhez a világhoz, akkor tényleg összeomlok. Muszáj volt kicsit összeszednem magam, hogy ne vegyek mindent annyira a lelkemre, és most nagyjából ott tartok, hogy 60/40 arányban le tudom pergetni magamról a kellemetlenségeket. Azért még jócskán ott van az a 40%, de azt is igyekszem magamban tartani, vagy legalább nem említem mindenkinek. Néha kiírom ide a blogba a bánatomat, aztán próbálok megnyugodni. Sokszor úgy érzem, hogy velem van a gond, hiszen más nem csinál akkora ügyet bizonyos dolgokból, de valahogy annyira máshogy működöm, mint a többi ember. Ennek ellenére mindent megteszek azért, hogy erősödjek lelkileg, hiszen egyfajta védelemre mindenkinek szüksége van a mai világban. Ha mindenki kibukna annyiszor, ahányszor sérelem éri, nem is tudom mi lenne velünk, úgyhogy változni kell, nincs mese. Azt mondjuk hozzá tenném, hogy kevésbé érzékeny szeretnék lenni, nem pedig érzéketlen. Talán az a legjobb kifejezés, hogy megtanulom lepergetni magamról a problémákat, de azért csak ne hagyjanak hidegen.
Az emberek mindig számíthatnak rám még akkor is, ha én nem számíthatok rájuk. Hát igen. Ez régi sérelmem és azt hiszem életem végéig el fog kísérni. Szeretek segíteni másokon. Szeretem látni, hogy a tanácsaim által hogy alakul az életük, szeretem megmutatni másoknak a lehetőségeket, ösvényeket, amik valami jó végkifejlethez vezetnek és természetesen szeretek mások lelki támasza lenni. Ettől úgy érzem magam, mintha fontos lennék másoknak, aztán sajnos utána azt tapasztalom, hogy mikor én szorulnék segítségre, egyedül maradok. Nagyon ritkán tapasztalom meg milyen az, mikor valaki számomra nyújt segítséget, mert a viszonzás nem szokása a mostani embereknek. Sajnos szörnyen hálátlanok lettünk. Persze vannak hűséges, lelkiismeretes, kedves emberek, akik ugyanúgy segítenek másokon és én mélységesen tisztelem és becsülöm őket, ez a rész most nem róluk szól. Azokról beszélek, akik elfogadták tőlem a segítő kezet, de mikor én kerültem bajba, széttárták a karjukat, mondván nem tudnak velem mit kezdeni. És ez azért fáj. Mert nyilván az ember nem azért segít másokon, hogy aztán ez viszonozva legyen, sosem ezért nyújtok segítő kezet én sem. Azért segítek, mert szeretem látni, mikor a körülöttem élő emberek élete szépen alakul, szeretem látni mások boldogságát, és ha ehhez nekem is van egy kicsi közöm, akkor végképp boldog vagyok. De jó lenne, hogy mikor én kerülök hasonlóan nehéz lelki helyzetbe, akkor én is számíthassak azokra, akik rám számíthattak. Eddig sajnos ritkán tapasztaltam meg ezt a fajta kölcsönösséget, de bízom benne, hogy azért lesz még benne részem.
Lányos vagyok. Még szép, fura is lenne, ha nő létemre fiús lennék :D Na de komolyra fordítva a szót, a lányosság alatt azt értem, hogy szeretem a klasszikus női ideálokat követni és nem érzem magaménak a lazább, sportosabb, kicsit fiús külsőséget. Számomra elképzelhetetlen az élet "csajos" dolgok nélkül, az olyan lenne, mintha önmagamat tagadnám meg. Nem is tudnék másmilyen lenni. Elnézem ezeket a furcsa divatirányzatokat, amiket egyes lányok nagy élvezettel próbálnak ki és szörnyen távol érzem őket magamtól. Persze aki az újdonságokat szereti, az nyilván örömmel kísérletezik, de én inkább megmaradok a nőies, lányos stílusomnál. Nem is tudom, szerintem konkrétan rosszul érezném magam, ha fiús ruhákba bújnék. És persze ehhez az egészhez hozzá tartozik az összes apró hülyeség, mint az, hogy szeretek vásárolgatni, nevetgélni a barátaimmal, drogériákban kutakodni, parfümöket szagolgatni, ruhákat nézegetni, megvenni magamnak a nyolcezredik pár cipőmet, meg ehhez hasonlók :D Hiába, javíthatatlan vagyok, de így érzem jól magam ^^
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése