Túl könnyen megbízom az emberekben. Ez megint csak a naivságomhoz és a túlzott jóhiszeműségemhez vezethető vissza. Nekem az az alap hozzáállásom másokhoz, hogy mindenki rendes ember, még az is, akin nem látszik. Aztán ha képesek vagyunk normális hangvételű kommunikációra, akkor kezdek érdeklődni, ha pedig még szimpatizálni is tudunk egymással, akkor az illetőnek nyert ügye van nálam. Sajnos egy másik személy megismerése, jobban mondva kiismerése nem pár beszélgetés alatt történik meg, hanem egy hosszú folyamat, én viszont nem szoktam megadni ezt az időt bizonyos emberi kapcsolataimnak. Ha valaki jó benyomást tesz rám, annak képes vagyok három beszélgetés után is kitárni a lelkem, talán azért, mert borzasztóan szomjazom a hozzám hasonlóak társaságát és a kellemes beszélgetést, no meg a bensőséges kapcsolatokat. Szeretek tartozni másokhoz, ezért sokszor túl hamar engedem őket közel magamhoz. Megbízom bennük, pedig nem kellene, vagyis nem olyan korán, mint ahogy én szoktam csinálni.
Nem szeretek segítséget elfogadni. Pedig igen gyakran szükségem volna rá. Ezen berögződésemnek két oka van. Egyrészt harcos típus vagyok, aki jobb szeret maga boldogulni a problémáival, még ha azok sokszor túlnövik az erejét, másrészt pedig ezt szoktam meg. Nem sűrűn számíthattam arra, hogy bárki is segítő kezet nyújt nekem, hiszen mindenki a saját bajával van elfoglalva, így megszoktam, hogy mindent magamnak kell megoldanom. Hajt a büszkeség, a győzni akarás, a bizonyítási vágy magam felé, hogy nem szorulok rá másokra, illetve ott van bennem ez a fránya berögződés, hogy ne számítsak mások segítségére, mindenki boldoguljon úgy, ahogy tud. Ennek ellenére nagyon sokszor van szükségem támogatásra, segítségre, csak még mindig nehéz elfogadnom a felém nyújtott kezet. Néhányan azért próbálkoznak és biztos nagyon megszenvedik a konokságomat, de hát évek berögződését nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra kiverni a fejemből. Azért mondjuk vannak helyzetek, mikor kifejezetten vágyom rá (no persze sosem hívom fel rá a figyelmet), és ha megkapom, titkon örülök neki, mert magamtól lehet sosem szóltam volna.
Nevetek a saját vicceimen. Legtöbbször csak én, mert borzasztóan szar, fárasztó vicceim vannak, amitől a szeretteim kaparják a falat kínjukban. De hát nincs mit tenni, jó mesterem volt, Viktor mellett rám ragad ez az agyzsibbasztó poénkodás. Mikor például elsütök egy viccet, szinte rögtön kipukkan belőlem a nevetés, nagyon jó ízűt tudok nevetni a saját poénjaimon, míg Viktor ilyenkor csak néz rám bágyadt fejjel, tátott szájjal és csóválja a fejét. Hah, alakul a padavan, mint púpos gyerek a satu alatt! :D Meg különben is, a legtöbb viccem bennfentes poén, amit csak azok értenek meg, akiknek szólnak, vagy akik elég jól ismernek ahhoz, hogy követni tudják a hülye észjárásomat. De önmagunkon a legjobb nevetni, nem? :)
Imádom a metal-t. Ezen nincs mit magyarázni, egyszerűen élek-halok a jóféle fémzenéért. És hiába tartom magam gothnak, az ilyen típusú zenék legtöbbször nem tudnak bemászni a fülembe (kivétel azért akad természetesen), ezerszer inkább kedvelem a dübörgő, energikus metal zenét. Nagyon vegyes az ízlésem még ilyen téren is, mert a régi klasszikusoktól kezdve a modern metalig mindent meghallgatok, a lényeg az, hogy megfogjon benne valami. Nem szeretem a tucat zenét ezen a műfajon belül sem. Kell, hogy legyen valami különlegesség a muzsikában, egy megkapó hangú énekes, egy semmi máshoz nem hasonlítható gitártechnika, egy ritmusvilág, egy basszushangzás, de akár témaválasztás is, hogy észrevegyem és komolyabban foglalkozzak vele. Persze kinek mi a fontos, ezerféleképpen lehet értékelni egy együttest, de ha már hallgatni szeretnék valamit, akkor számomra az a fontos, hogy állandó jelleggel fenntartsa a figyelmemet. Nekem a metal zene nem csak háttérzaj, hanem igazi lélek-dallam és az ilyeneknél az a fontos, hogy állandó mozgásban tartson, inspiráljon, motiváljon.
Imádom a k-popot. Na, csak hogy éles ellentétbe állítsam a fönt említett műfajjal, bizony, én az ilyen langyi limonádékat is szeretem. Mert van, mikor a lelkem pillangókra, tündérkékre, meg cukiságra vágyik, és olyankor fejest ugrok az imádnivalóan bárgyú koreai pop zene világába. A "férfi" előadóikról inkább nem nyilatkozom, de a női énekesekkel alapjáraton nincs problémám, ha tudnak énekelni. Mert ott van pl. a japán pop, ahol a legtöbb előadó hírből sem ismeri a muzikalitást. Na a koreaiakban legalább annyi becsület van, hogy viszonylag normális hangú emberkéket próbálnak beválogatni, és ha ehhez kellemesen fülbemászó, dallamos számokat is énekelnek, akkor én is szívesen meghallgatom őket. Viszont ahhoz már tényleg nagyon cuki-hangulatomban kell, hogy legyek :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése