Még mindig szomorú vagyok, hogy vége a Harry Potternek. Ha van könyv, ami igazán közel áll hozzám, amivel felnőttem és ami életem egy igen hosszú szakaszán kísért végig, az a HP könyvek. Izgalmas volt várni az utolsó kötetre és izgalmas is volt olvasni (a sokadik alkalommal már el tudtam fogadni bizonyos történéseket, elsőre meg akartam lincselni az írónőt), de mikor az utolsó fejezetet olvastam, akkor valahogy éreztem, hogy lezárul egy nagyon szép, gyermeki bájjal, varázslattal és nosztalgiával szőtt része az életemnek. Pokolian hiányzik, hogy nincs új HP könyv, amire várhatnék, hogy nincsenek további kalandok, de legalább ezekhez a régi sztorikhoz bármikor visszatérhetek és úgy olvashatom őket, mint először. Ahogy Rowling is mondta, Roxfort mindig visszavár minket, elég csak felütnünk a könyvek fedelét és újra belemerülni Harry Potter varázslatos világába. A filmek azért valamennyivel elviselhetőbbé tették az űrt a lelkemben, mert egy ideig még izgulhattunk a mozikon is, de mikor az utolsót néztük Viktorral, akkor a végén már nem tudtam elfojtani azt a pár könnycseppet, ami legördült az arcomon. Tudom, hogy sokan nem értik meg ezt a fajta lelki kötődést egy történet iránt, de nekem a HP több, mint egy könyv. Valami egészen más, különleges jelenség, egy másik dimenzió, ami magába szippantott és amit sosem fogok elfelejteni. Évről évre megtartom a Harry Potter maratonomat, mikor újra elolvasom a könyveket elejétől a végéig, és mindig ugyanolyan viccesnek, érdekesnek, kalandosnak találom őket, mint legelső alkalommal. Azóta sem volt könyv, amit ennyire szerettem volna és nem is lesz. Harry Potter örök :)
Mindig jól vagyok, mikor igazából még sem. Valamiért ösztönösen, csípőből azt szoktam válaszolni, ha megkérdezik hogy vagyok, hogy jól, minden rendben, közben pedig belülről ezer probléma mardos. Nem nagyon szoktam ezekről beszélni, belül rágódom rajtuk, mert annyira megszoktam, hogy megtartsam magamnak a problémáimat. Nehezen is nyílok meg ennyire,ráadásul évek berögződését nem lehet csak úgy kitörölni magamból. Nem tudom, hogy a környezetem mennyire érzékeli a valós érzelmeimet, egy-két ember talán akad, aki átlát a mosolyomon és meglátja bennem a valódi érzelmeimet, de a legtöbb ember nem igazán vesződik azzal, hogy a szavaim mögé lásson. Így aztán mindig azt mondom, hogy jól vagyok, semmi bajom, miközben belül sírni tudnék. Nem is tudom, egyszerűen nehéz ezekről beszélni valaki másnak, és amúgy sem szeretnék teher lenni. Mindenkinek meg van a maga nyűgje-baja, az enyémet majd megoldom valahogy egyedül. Persze néhány embert nem tudok becsapni, pláne hogy nincs jó póker arcom. Néha jól esik nekik kiönteni a lelkemet, de igazából inkább az a belül szenvedős típus vagyok. Nem szeretek kitárulkozni.
A legjobbat látom az emberekben. Sokan hajlamosak a negatívumokat kiszúrni másokban, ezzel szemben én a pozitívumokra koncentrálok. Látom persze a gyarlóságot, a törékenységet, a felszínességet, de én mindig próbálok mélyebbre tekinteni, mint amit a látszat sejtetni enged. Szeretem az embereket legjobb kiadásukban tekinteni, mert mindenkiben ott a lehetőség, hogy kihozza magából a legjobbat, én pedig már eleve úgy tekintek rájuk, mintha ezt elérték volna. Ha így kezeled az embereket, akkor hamarabb kerülnek felszínre belőlük azok a pozitívumok, amiket megelőlegeztél nekik :)
Jól bánok a gyerekekkel. Világ életemben könnyen megértettem magam velük és eleve közelebb érzem magamhoz a gyerekeket, mint a saját korosztályomat. Igazából a végletek embere vagyok, mert vagy a picikékkel érzem jól magam, vagy pedig az idősebbekkel. A saját korosztályom sokszor túl sekélyes számomra. A gyerekekben még látni azt a veleszületett ártatlanságot, azt a tisztaságot, amit a legtöbb felnőtt már elveszített. Sajnos a gyerekeknél is egyre hamarabb érkezik el ez az időszak, de én azért igyekszem belekapaszkodni azokba, akik még igazi gyerekek, akikkel még el lehet beszélgetni tündérekről, manókról, és akik nem akarnak túl korán felnőni. Szeretem a társaságukat, az őszinteségüket, a mindenre rácsodálkozó csillogó szemüket és azt az őszinte szeretetet, amit adni tudnak másoknak.
Nem adom fel. Édesanyám mondogatta mindig azt, hogy mi túlélők vagyunk. Harcos típusok, akiket érhet akármilyen baj és nehézség, soha nem adják fel a küzdelmet, mert bármit képesek vagyunk legyőzni. Hatalmas küzdőszellemmel vagyok megáldva, nem tudok belenyugodni, ha valamiben nem járok sikerrel, mert úgy gondolom, hogy minden csak egy kis elhatározottság és kitartás kérdése. Nagyon eltökélt és mindenre elszánt ember vagyok, nem tudok sóhajtva lemondani olyasmikről, amikért tudom, hogy ha küzdenék, megkaphatnám és elérhetném. Így aztán sosem adom fel, mindig igyekszem legyőzni az akadályokat, amiket elém gördít az élet, és eddig még mindig sikerrel is jártam. Remélem a mostani problémáimat is le tudom győzni :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése