Szókimondó vagyok. Szeretem az őszinteséget, így mindent a maga igazában mondok el másoknak. Persze nem vagyok tapintatlan, igyekszem toleránsan megmondani a véleményem, de ez sosem azt jelenti, hogy össze-vissza kertelek, meg szabadkozom. Az egyenesség híve vagyok, így a mondandómat mindig úgy tálalom másoknak, ahogy valóban gondolom is. Nem szeretem a kegyes hazugságokat és az eltusolásokat sem, mert az őszinteség az egyik legfontosabb emberi tulajdonság, és úgy vélem a szeretteimnek jogában áll tudni az őszinte véleményemet akármiről is. Igaz, a szókimondásom már sokszor ejtett zavarba másokat, kendőzetlenül meg szoktam mondani a véleményemet dolgokról, és hát az emberek nincsenek hozzá szokva az őszinteséghez, de szerintem ez minden embert megillet.
Nehezen teszem le a könyveket. Főleg ha egy jó történetet olvasok. Ha sikerül teljesen belemerülnöm az adott történetbe, az adott világba, az adott szereplők jellemébe, akkor jóformán lehetetlen, hogy félre tudjam tenni azt a könyvet, hiszen úgy magába szippant, hogy a valós életemről el is feledkezem. Az alapvető emberi szükségleteim is háttérbe szorulnak, elfelejtek enni, inni, aludni, de még a mosdóra is viszem magammal az aktuális olvasmányomat, hogy egy percre se zökkenjek ki belőle. Én mondjuk ezt nem bánom, mert szenvedélyes olvasó vagyok, és szerintem az életet csakis szenvedéllyel érdemes élni. Én vagyok az a tipikus mély olvasó, aki képes ottfelejteni magát a buszon, hogy egy tök idegen helyen térjen magához a végállomáson, vagy aki még sétálás közben is a könyvet fogja, miközben az emberek nem győznek szlalomozni körülötte. Ennek ellenére néha összetűzésbe keveredem a villanyoszlopokkal, de hát nincs mit tenni, ha egy könyv jó, akkor bizony úgy vonz magához, mint a mágnes.
Ahányszor megbántottak, úgy érzem soha többé nem tudok bízni senkiben. Ezt nagyon szomorúan vallom be, mert a bizalom csodálatos dolog és nélküle nem működik egyetlen emberi kapcsolat sem. Ennek ellenére az én lelkembe már annyiszor tapostak bele, annyiszor vertek át és csaptak be, hogy úgy érzem képtelen vagyok teljes mértékig megbízni másokban. Nem tudok már ellazulni senki mellett, nem merek őszinte és kitárulkozó lenni, mert rettegek attól, hogy ez újabb visszaéléshez vezet, és megint én kerülök ki sérültként belőle. Persze van egy-két kivétel, akik soha nem adtak okot nekem arra, hogy ne bízzak bennük, és velük szemben nincsenek is félelmeim, de aki egyszer megbántott, kihasznált és becsapott, ahhoz soha többé nem leszek képes bizalommal fordulni, hiszen aki egyszer megbántott, megteheti újra. Persze az ember titkon reménykedik, hogy az emberek megváltoznak, hogy jobb útra térnek, de végül mindig az a tapasztalatom, hogy jobb óvatosnak lenni.
Szeretném, ha szeretnének, de félek bárkit is közel engedni magamhoz. Talán ez is a sorozatos csalódásaimnak köszönhető. Nagyon vágyom a szeretetre, arra, hogy mások ragaszkodjanak hozzám, szükségük legyen rám, de közben rettegek őket közel engedni magamhoz, mert minél közelebb férkőzik valaki a szívemhez, annál könnyebben tud bántani. Éppen ezért nagyon ritkán nyitom meg a Rák-páncélom ajtaját, és csak azokat engedem be rajta, akikről úgy gondolom, hogy nem fognak nekem fájdalmat okozni. A bizalmam eléréséhez sok idő kell. Aki közel akar kerülni hozzám, annak nagyon kitartónak kell lennie, mert nekem nem elég pár szimpátiára épülő beszélgetés, pár kellemesen eltöltött perc, sokkal nagyobbak az igényeim. Legtöbbször hosszú hónapok után vagyok csak hajlandó megnyílni másoknak, és azt is csak akkor, ha nincs kétségem az illető jó szándéka felől. Sajnos, vagy nem sajnos, de aki az én barátom akar lenni, annak egy kicsit küzdenie kell értem, le kell tennie valamit az asztalra, valami biztosítékot, hogy bízhatom benne. Nagyon távolságtartó vagyok, pontosan ezért. Igazság szerint a számomra szimpatikus embereknek már rögtön borulnék a nyakába, örülnék, hogy találtam egy hozzám hasonló embert, de az óvatosságom mindig visszatart, ezért aztán inkább csak kedvesen mosolygok és hagyok időt annak, hogy rájöjjek ki milyen ember és mire számíthatok tőle. Nem sokan hajlandóak ennyi mindent megtenni valaki barátságáért, de aki képes átküzdeni magát a páncélomon, az remek barátra lel bennem, úgy hiszem :)
Órákat tudok eltölteni semmittevéssel. Nagyon kényelmes ember tudok lenni, szeretek lustizni és csak úgy lenni, bambulni ki a fejemből és nem csinálni semmit. Ez számomra amolyan relaxálás-féle, mert néha kifejezetten szükségem van rá és utána sokkal jobban érzem magam, mintha feltöltődtem volna. Persze néha rászólok magamra, hogy valami hasznosabbal kéne töltenem az időmet, de olyan nehéz felkelni az ágyból és csinálni is valamit :P Meg aztán, nem feltétlenül kell nekem mindig tevékenykednem. Néha jó egy kicsit kikapcsolni, takarék üzemmódra állni és csak úgy lenni a nagy világban. Olyankor élvezem a csöndet, a fényeket, figyelem a szálldosó porszemcséket, a légzésemet, a szívverésemet és élvezem, hogy élek. Nem érzem úgy, hogy ez elvesztegetett idő lenne, mert egy-egy ilyen punnyadás után olyan frissen térek magamhoz, amit egy 12 órás alvás sem tudna biztosítani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése