2016. január 25., hétfő

Telefon(tosság)





A technika kétség kívül nagyobb teret hódít, mint valaha. Egyre több készülék szolgálja a kényelmünket, egyre több eszköz van a mindennapos dolgaink megsegítésére, s ilyen eszköz a telefon is. Nagyon hasznos kis kütyü. Kapcsolatban tudunk általa maradni szeretteinkkel, rokonainkkal, ügyeket tudunk lebonyolítani vele, egyszóval sokoldalúan szolgálja ki az ember igényeit. Manapság pedig már szinte meg sem tudunk lenni telefon nélkül.


A minap munkába menet kapkodnom kellett és a telefonomat sikerült otthon felejtenem. Mikor a buszon észrevettem a hiányát, kitört rajtam a pánik. Soha, egyetlen egy napra sem maradtam még telefon nélkül, mindig kéznél volt, ha kellett. Igaz, sok funkcióját nem használom, de a biztonságérzetemhez sokat hozzátett, hiszen ha bármi történik velem, a telefon segítségemre van. Az egész nap folyamán olyan érzésem volt, mintha egy részemet elhagytam volna. A vicc az egészben az, hogy pont aznapra volt lebeszélve egy találkozóm és az egyeztetés végett jó lett volna, ha nálam van a telefonom. Másnap az első dolgom volt bedobni a készüléket a táskámba. Aztán elgondolkodtam azon, vajon tényleg joggal pánikoltam be, vagy túlreagáltam a dolgot? Hiszen végül is meg tudtam oldani a találkozót és semmi olyasmi nem történt, ami miatt telefont kellett volna használnom. Nem állt meg az élet nélküle. Vannak azonban olyanok, akik szinte össze vannak nőve a telefonjukkal. Hogy miből látom ezt?



Vegyünk egy példát. Adott egy baráti társaság, egy összejövetel, ahol végre az emberek beszélgethetnek egymással. Ehelyett mit látok? Azok, akik ezer éve nem látták egymást mesélés helyett a telefonjaikat nyomkodják. Böngészik az ismerőseik legújabb facebook bejegyzéseit, vagy éppen vicces személyiségteszteket töltenek ki, esetleg játszanak. Csak nekem furcsa mindez? Végre beszélgethetnénk egymással, de ehelyett az intsát böngésszük, mintha pár óra kihagyás miatt világméretű dolgokról maradnánk le, vagy azon ügyködünk, hogy tökéletes fényviszonyban tudjuk lefotózni az ebédünket. Lassan már ott tartunk, hogy mikor lehetőségünk lenne beszélgetni, nem fogunk tudni miről. Nem tudunk majd felhozni témákat, nem tudunk érdeklődni és nem tudunk jó hallgatóság lenni. Mert ehhez figyelni kell a másikra. Azonban ha mindenki fél percenként a telefonját bújja és ott éli a társasági életét, akkor ez nem fog megvalósulni. Miért fontosabb az interneten való élet, mint a valódi? Évről évre jobban elszigeteljük magunkat a világtól, egyre jobban bezárjuk magunkat abba a térbe, ahonnan nem mozdulunk ki. A metrón ülve telefonok fölé görnyedő embereket látok, és csak elvétve olyat, aki könyv fölé hajol. Még kevesebb a beszélgető, nézelődő ember, és ez szerintem nem jó irány.



Bevallom, nekem mai napig nincsen instám, twitterem, bloglovinom, meg fene tudja még milyen profilom - azt se tudom, hogy ezek némelyike mire valók. A facebook is sokszor nyűg számomra, nem hogy még ilyenekkel is foglalkozzak. Plusz annyi más hobbim és teendőm van a nap folyamán, hogy időrablásnak érezném az értékes perceimet ilyesmire használni. Helyette inkább írok pár levelet a barátaimnak, de még jobb, ha személyesen találkozhatok velük munka után. Esetleg olvasgatok, színezek, alkotok valamit. De hogy tíz percenként csekkoljam a telefonomon ezeket az oldalakat, ki van zárva.


Persze félreértés ne essék, én is szeretek pinteresten nézelődni, youtube-on videókat nézni, és élvezem az internet előnyeit. Viszont nem vagyok mértéktelen, mivel tudok határt szabni magamnak. Este, mikor van 1-2 szabad órám, akkor nézelődök, de napközben nem nyomkodom fél percenként a telefonomat. Arra sem törekszem, hogy minél tökéletesebb képet mutassak az életemből vadidegenek számára. Jó, nyilván vannak, akik ezt nem hobbi szinten művelik, hanem komolyabb céljaik vannak velük, de még az ilyen esetekben is lehet néha azt mondani, hogy pihi van. Persze a közösségi oldalak használata alapjáraton jó dolog. Értem az insta mögött megbúvó rajongást, hiszen én is szeretek szép képeket nézegetni. Értem a facebook összetartó erejét, kapcsolattartó és teremtő jellegét. Értem, hogy miért szeretik ezeket annyian, és nem is azzal van a baj, hogy sokan használják őket. A baj ott kezdődik, hogy lassan ez a virtuális világ lesz az életünk fő vonala, nem pedig a valóság.



Én úgy gondolom, hogy addig nincs baj, míg az ember egészséges határon belül marad és nem nő össze a telefonjával. Viszont ha már késztetést érez valaki arra, hogy minden adandó alkalommal csekkolgassa a profiljait, meg hogy megnézze a legújabb feltöltött fotókat/élményeket/eseményeket, akkor lehet, hogy érdemes lenne elgondolkodni néhány telefonmentes napon. Egy ismerősöm meg is csinálta mindezt, a nyaralása alatt kikapcsolta a telefonját és inkább a körülötte lévő természetet élvezte. Ott volt vele a készülék, hiszen ha bármi történik jól tud jönni, de amíg nem volt rá szüksége, nem is használta. Érdekes módon sokkal nyugodtabb, felszabadultabb lett tőle. Talán pont ezt a görcsölést kellene elengednie azoknak az embereknek, akik túlságosan a telefonjaik függőjévé váltak. Mert ez lényegében egyfajta rabság, ami nem engedi, hogy az ember ellazuljon és másra is kényelmesen odafigyeljen. Én magam is tervezek néhány ilyen napot tartani, hiszen hazudnék, ha azt állítanám, hogy engem ez a probléma semmilyen szinten nem érint. De, érint. Mert ha csipog a messenger egyből meg kell néznem, és ha emailt kapok a blogra érkezett kommentek miatt, azonnal el kell olvasnom őket. Viszont én szeretnék ezen változtatni. A kérdés igazából az, hogy akik nálamnál komolyabb függőségi problémával rendelkeznek vajon akarnak-e változtatni? Mert a változás sosem könnyű, de az esetek igen nagy százalékában a javunkat szolgálja.



Tudom, ismét kényes témát boncolgattam és még most, a bejegyzés végén is azt érzem, hogy mennyi mindent lehetett volna még írni a témához. Annyiféle módon meg lehet mindezt közelíteni! De nem szeretném tovább szaporítani a szót, hiszen a lényeget megfogalmaztam. Továbbra is állítom, hogy a telefonozásnál is fontos a mértéktartás, és hogy a virtuális világnak nem szabad háttérbe szorítania a valódit, a személyest, a kézzel tapinthatót. Mert mindannyian tudjuk, hogy élőben minden sokkal szebb :)


Nektek mi a véleményetek a témáról?


8 megjegyzés:

  1. Amolyan öregszüleként idézem most fel a "régi szép idő"-ket, amikor még mobiltelefonom sem volt (másnak se).

    Szerelmes voltam egy fiúba, és vártam a hívását. Otthon, három teljes héten keresztül, a vezetékes teló közelében, épp csak a boltba ugorva le, hogy biztosan elérhessen, ha akar. Nem akart. Én pedig fogolyként ücsörögtem otthon.

    A mobiltelefon óriási találmány, szabaddá tesz. Az Internet világa számomra kimeríthetetlen kicsesbánya, felüdülés, kikapcsolódás.

    Igyekszem odafigyelni rá, hogy ne a valós emberi kapcsolatokat helyettesítsem vele, csak azok UTÁN következzen, bár ez nem mindig sikerül! :D

    VálaszTörlés
  2. Örülök, hogy még abba a generációba tartozom akik gyerekkorukban a parkban játszottak és homokvárat építettek, nem pedig a telefonjukat nyomkodtak egész nap.
    Ha baráti összejövetel van, a telefonokat elrakjuk, max fotózni vesszük elő, de nincs nyomkodás.
    Szuper bejegyzés volt, örülök, hogy megírtad! :) Minden szavával egyetértek!

    VálaszTörlés
  3. Ez igazán aktuális téma, a véleményem megegyezik a Tiéddel. Én sem vagyok a telefonom rabja, de ha pár napra internet nélkül maradok, akkor érzem a hiányát. Viszont azt is látom, hogy ez a probléma inkább a fiatalabbakat érinti. Ha találkozom a barátaimmal, maximálisan rájuk figyelek, és ez kölcsönös, a telefon egyedül a fényképező funkció miatt kerül elő. :) Én gyerekként a fél életemet az utcán töltöttem, labdáztunk, gumiztunk, ugróköteleztünk, ugróiskoláztunk, stb. ez az, amit már sehol nem látok, a parkokban elvétve látni 1-2 gyereket, de azok is még a legkisebbek. A tinik, és a huszas éveik elején járók "betegsége" ez ahogy látom, és úgy látom, ez a folyamat sajnos már nem lesz visszafordítható, csak rosszabb lesz. :( Látom néhol a törekvést, pl egy beauty blogger is belekezdett egy "médiamentes diétába", és bár nagyon nehezen bírta, de megcsinálta, és a végső következtetés is az volt, hogy újra meg fogja próbálni.

    VálaszTörlés
  4. Én sem abba a generációba születtem bele, amikor oviban már telefonunk volt, szerintem valamikor ötödik tájékán kaphattam egy Nokia telefont, ami tudott már VGA-ban is fotózni és borzalmasan boldog voltam vele. Tekintve, hogy - elnézést a kifejezésért, de - techbuzi vagyok, plusz anya évtizedekig évig dolgozott a Telekomnál, plusz a fotózás miatt az Instagram is nagy szenvedélyem, el nem tudom magam képzelni telefon nélkül. Ténylegesen telefonálni gyűlölök, legtöbbször inkább fel sem veszem, ezért az összes találkozómat Facebookon/smsben/emailben intézem, ott beszélgetek mindenkivel, ezért nem tudnám otthonhagyni. Meg ugye a zene, ami minden utazás alatt megy a fülemben. Ettől függetlenül például egyik alkalmazás értesítései sincsenek bekapcsolva, a mobilnetet is csak akkor nyomom be, ha éppen használni szeretném, egyébként nem csipog minden egyes adandó alkalommal a táskámban - furcsának is találom, amikor az ismerőseimnél látom, hogy egész nap be van kapcsolva az internet a telefonjukon. Majd megkapom azokat az értesítéseket, amikor én szeretném.

    VálaszTörlés
  5. Tervezek hasonló bejegyzést, csak más apropó miatt. Nem gondolom feltétlenül kényes témának, ez inkább valahol szomorú. Pont azért, mert egy álságos valóságot teremt meg a másiknak. Úgy vagy társaságban, hogy nem vagy társaságban. Most, hogy két telefonom van (magán, céges), most érzem, hogy nyűg az egész valamilyen szinten. Nem is azt látom problémának, hogy nem vagy elérhető x ideig. Hanem azt, hogy ezért komolyan kérdőre vonnak, és igen. Idegesítő, amikor beszélsz valakihez, aki rád sem néz, mert éppen frissíti a Fb-t.

    VálaszTörlés
  6. Azzal egyetértek, hogy társaságban a telefonnyomkodás teljesen értelmetlenné teszi az adott összejövetelt. De szerintem ha valakinek tényleg fontos az adott társaság, nem csinál ilyet - ha a barátaimmal vagyok, nem veszem elő a telefont.

    Ennek ellenére nem gondolom, hogy ennyire súlyosan kéne megítélni a jelenséget. Nem igazán magamat akarom mentegetni, habár nekem biztos teljesen tönkretenné a napomat, ha nem lenne telefonom. Egy okostelefonba számtalan funkció van belesűrítve. Szeretek fényképezni, igen, a kávémat is, meg az épületeket, a barátaimat, a madarat a fán. Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki telefonon olvas; ugyan nem ugyanaz az érzés, de milyen jó, hogy egy hosszabb útra rengeteg könyv ráfér.
    Nem utolsósorban pedig valami elképesztő mennyiségű zeném van rajta, és tudom, hogy a fülessel utazókat is sokan megszólják, mert milyen antiszociális már, de köszönöm szépen, én nem a beszólogató jónéppel fogok haverkodni a HÉV-en. (Jó, szóval egyébként se szeretem a tömeget, és kevésbé vagyok ideges, ha van egy virtuális elválasztó falam.)

    VálaszTörlés
  7. Sajnos az én ismerőseimből sok az úgymond függő szerintem. Ahogy írod, én is úgy szoktam csinálni, hogy este 1-2 órát bigyerészek a telefonnal, az bőven elég, facebookot kb heti egyszer ha meglátogatom (csak azt használom). Láttam már pár szomorú jelenetet, mint például amikor a fiú és az anyuka leültek mellém és a fiú azonnal nyomkodta a telóját, majd az anyuka is belekezdett. Nem tudnak a szülők a gyerekkel beszélni, plusz még egy korosztály függő lesz, mert a szülők is rákattannak. Egyszer megfigyeltem egy lányt, hogy mégis mit tud ennyit möszölni a telefonjával (remélem nem hangzik betegesen :D ) , és ahogy néztem, totál értelmetlen dolgokat csinált, kb három dolgot nézegetett felváltva folyamatosan. Mintha ha valami kényszerítené erre.
    Egyébként a mai fiataloknak ez tök természetes szerintem, nekünk pedig épp olyan módon fura, mint a nagyszüleinknek a mi viselkedésünk.

    VálaszTörlés
  8. Szeretem a szabadság- és biztonságérzetet, amit tud nyújtani általában (nem csak nekem). DE vannak rossz tapasztalataim függőkkel, akik társaságban is a telójukkal foglalkoznak...szomorú.

    VálaszTörlés